Konok hûséggel hordozom az úttalan bozótokon. Seb a vállam és seb a markom, de fogom, viszem és megtartom. S fogcsikorgatva hirdetem: nem ért véget a küzdelem! Mert valami még megmaradt. Görcs zsibbasztja a markomat, de markomban még itt a Szó: a láthatatlan lobogó! Ereklyém. Kincsem. Fegyverem. Magosra tartom s lengetem! És védem, foggal és körömmel! Vad dühvel és õrült örömmel! És mentem, mindeken által, íntépõ, végsõ akarással! Dúlt otthonom rég összedõlt. Kifordult alólam a föld. Társaimat ár elsodorta. Mögöttem ég a poklok pokla. Elõttem vad sziklák merednek. De nekivágok a meredeknek! Mert élek még! Ha törten is, Ha vérben is, ha görcsben is, még ha utolsó is vagyok, kit az özönvíz meghagyott, de harcom végigharcolom s a lobogót megmarkolom! Megmarkolom és nem hagyom, ha le is szakad a két karom, ha két lábam térdig kopik: de feljutok a csúcsokig! S utolsó jussomat, a Szót, ezt a szent, tépett lobogót kitûzöm fent az ormokon s a csillagoknak meglobogtatom!
AJÁNLOM AZ OLDALT
