Kicsi Anna sírkeresztje

Elmondom, hadd tudja meg végre a világ kicsi Anna igaz történetét.

A falu neve, ahol mindez történt, Mezőbölkény, és a falu szélén van egy

ócska, düledező gabonás, amelyik valamikor egy uradalomhoz tartozott.

Az uradalom még az első világháború után megszűnt, és a gabonás a

község tulajdonába ment át, de már a község sem használta esztendők 

óta semmire, olyan rozoga volt. Ez alatt a gabonás alatt van egy pince. 

És ebbe a pincébe rejtették el a jó bölkényiek Bihorát, a kommunista

kovácsot és Weiss urat, a zsidót.

Nem azért tették ezt, mintha az egész falu csupa kommunistából állott

volna, avagy túlságosan szerették volna a zsidókat. Nem. Egyszerűen

csak azt tartották, hogy Bihora is ember és Weiss úr is az, akik nem

tehetnek arról, hogy az egyiknek elvette az Isten a szépeszit és

kommunistává tette, a másikat pedig úgy formálta, hogy zsidó legyen

belőle. Mivel pedig a németek és a hozzájuk hasonló izgágák erősen

vadásztak akkoriban erre a két féle emberre, hát a mezőbölkényiek fogták

magukat s egy felleges éjszaka beköltöztették a kovácsukat, meg a

zsidójukat az ócska gabonás pincéjébe. Levittek nekik két ágyat, 

meg két széket és egy asztalt. Petróleumlámpát is adtak hozzá, csak

éppen a lelkükre kötötték,hogy ha világosságot csinálnak, elébb tömjék

bé szalmával a pinceablakot.

Amit tettek,legjobbkor tették a bölkényiek, mivel másnap reggel

megjelent a faluban négy német katonaféle meg két csendőr és egyenesen

Weiss urat keresték, meg Bihorát, a kovácsot. A kovácsnak a családja

volt otthon s azok megmondták, hogy az ember elment volt éjszaka s nem

tudják hova. A csendőrök összekutatták a házat, végigkeresték a falut,

de Bihorát nem lelték meg. Így jártak Weiss úrnál is. Neki ugyan nem

volt családja, de ott meg a szomszédok vallották be, hogy bizony nem

tudják, mi lett a zsidóval. Ott volt, aztán egyszerre csak nem volt

ott többé.

A németek szitkozódtak a maguk nyelvén, a csendőrök kerestek, estig

ott ültek a falu nyakán, aztán elmentek. Két hétig majdnem minden

második nap visszajöttek, megjárták az erdőket is, faggatták az

embereket, aztán leszoktak Bölkényről rendre. Weiss úr, meg Bihora

pedig ültek szépen és türelmesen az ócska gabonás pincéjében, melynek

az ajtaján gyermekfejnyi nagy rozsdás alkat fityegett s annak a

lakatnak a kulcsa pedig ott csüngött a kicsi Anna nyakában, az ing

alatt.

A Kicsi Anna a falu árvája volt és egy özvegyasszonynál lakott az

alvégen. Ő pásztorolta a falu bárányait és a báránylegelő ott volt 

az ócska gabonás körül. Így került hozzá a kulcs. Ő volt az egyetlen, 

aki föltűnés nélkül ülhetett le naponta a magányos épület árnyékába, 

míg bárányai szorgalmasan tépegették az öles gyomnövények leveleit, 

melyek a düledező falak alját ellepték.

Minden hajnalban valaki más tért be az özvegyasszony házához batyuval

a kezében, és vitte a kicsi Annának az ebédkosztot. Így volt ez eddig

is. Éppen csak, hogy a batyuk lettek súlyosak és terjedelmesek, mióta

Weiss úr meg Bihora a pincét lakták. Kicsi Anna pedig fogta a batyut,

meg az elmaradhatatlan mogyorófapálcát s indult végig a falun,

összeszedni a bárányokat. Nemegyszer találkozott ilyenkor össze a

csendőrökkel, meg német katonákkal, de azok rá se néztek. Mit is

néztek volna egy vézna, sápadt, tizennégyéves leánykán, akinek két

szőke hajtincsében még csak pántlika sincs? Aki mezítláb tapossa a

falu porát serény kis báránykák megett, színét vesztett ruhácskában,

soványan és nagy bámuló kék szemekkel? Akinek hangját sem lehet

hallani, aki olyan észrevétlen, amilyen csak az lehet, aki a falu

árvája?

Kicsi Anna pedig kiterelte minden reggel a falu bárányait az ócska

gabonás melletti báránylegelőre s leült az elhagyott épület alá.

Odébb egy mélyedés volt a dudvák között, valamikor falépcsők voltak

benne és ez a mélyedés vezetett le a pinceajtóhoz. Egy ideig üldögélt 

ott, aztán mikor látta, hogy sehol nem mozdul semmi a környéken,

besurrant a mélyedésbe - ügyelve, hogy nyomot ne taposson az öles

gyomok között - elővette ingéből a nagy rozsdás kulcsot és kinyitotta

a pinceajtó lakatják.

- Adjon Isten jó reggelt - mondotta szelíden, amikor beadta nekik 

az aznapi batyut.

Az ajtón kinyújtottak ilyenkor egy korsót, azzal leszaladt a vízre,

majd megkérdezte, hogy kívánnak-e még valamit. Néha pénzt adtak

dohányra, olykor egy-egy levelet. A kovács megkérdezte, mi van otthon,

Weiss úr is kérdezett ezt-azt, aztán kicsi Anna rájok zárta az ajtót 

és visszament a bárányaihoz.

Napközben néha meghallotta a Weiss úr füttyét, olyankor körülnézett, 

s ha nem volt senki, odaszaladt a pinceablakhoz. Izentek vele ezt-azt,

megbízták, mit hozzon holnap, s kicsi Anna becsületesen elintézett

mindent. Olykor Bihora jött az ablakhoz és halk dörmögő hangon megkérte

kicsi Annát, hogy énekelne odakint valamit, mert attól kellemesebben

telik az a nyavalyás idő. És kicsi Anna ilyenkor énekelt. Szívesen

tette, jól esett tudnia, hogy az ő cérnahangocskája is örömet okoz

valakinek.

Nem is történt semmi hiba.

Egy este aztán végigszaladt a falun a hír: jönnek az oroszok!

Messziről ágyúzást lehetett hallani, és az embereket kigyűjtötte az

izgalom a piacra. Akadtak, akik azt is tudták, hogy melyik falunál

vannak már.

Másnap reggel, batyuátadáskor, elmondta kicsi Anna, hogy mit hallott 

a faluban.

- Felszabadultunk! - örvendett meg a két ember a pincében s erősen a

lelkére kötötték kicsi Annának, nehogy a nagy felszabadulásban róluk

megfeledkezzék.

Hát ettől nem kellett féljenek. Az óvatos bölkényiek nagyon is számon

tartották a maguk két emberét. Amikor úgy dél felé hallani lehetett

már a puskalövéseket is, és néhány fülig poros német végigzörgött

lóhalálában rablott szekereken a falun, néhány esküdt, élükön a

bíróval, kivonult ünnepélyes processzióban, de igen serényen az ócska

gabonáshoz.

- Jöszte a kulccsal! - kiáltották oda már messziről kicsi Annának.

Úgy nyitotta ki a bíró az ajtót, mint aki szertartást végez.

- Úgy na, mink magukat megsegítettük. Most aztán maguk segítsenek 

meg minket.

Boldogan szökött elő a pincéből Weiss úr, meg Bihora. 

Sírva ölelgették a bírót, meg az esküdteket s fogadkoztak erősen, 

hogy haja szála sem görbülhet Bölkényben senkinek. Még kicsi Annát 

is megölelgette a végin a kovács.

- Ne félj, kislány - mondotta neki könyeben úszó szemekkel -, mától

fogva az én lányom vagy! Az ország lánya vagy! Az egész felszabadult

kommunista közösség lánya vagy! Meglátod, miként háláják meg a világ

felszabadult proletárjai a jócselekedetet!

Aztán mentek negy sietve, hogy fogadják illően a felszabadulást.

Hát oroszok, azok jöttek. Bár nagyrészük a fővölgyeken haladt előre,

délutánra azért Bölkénynek is jutott belőlük egy század. Az emberek

behúzódtak előlük a házaikba. Mert akármilyen felszabadulást is

hirdettek a kovácsék, az egyenruhához mégsem volt túlságosan sok

bizalmuk. Majd ha ezek odébb mennek, gondolták, majd akkor meglátjuk,

mit kell ünnepelni.

Hanem azok nem mentek odébb. Megszállták a falut. Betódultak az

udvarokra. Berúgták a házak ajtaját. Leütötték a falról a Krisztus-

képeket. Ordibáltak, pisztollyal lődözték az ólbeli disznókat s a

házakban rátámadtak a fehérnépekre. Egyszeriben megtelt a falu

jajgatással, sivalkodással, lőporfüsttel. Az emberek szaladtak 

a falu kommunistája után.

De volt annak baja egyedül is. Ott vitatkozott a kapuban három

muszkával. A muszkák hajtották kifelé a tehenét, ő meg magyarázott

nekik.

- Én kommuniszt! Hallod, továris? Én kommuniszt! Sztalin, Lenin,

kommuniszt!

- Dobre, dobre - bólogattak a muszkák és elvitték a tehenet.

- Ponciusát ennek a világnak - mérgelődött a kovács - nem tudok

beszélni velök! Hol van Weiss úr? Az érti a nyelvöket!

Szaladtak az emberek a kováccsal együtt Weiss úrhoz. De az már akkor

ott ült egy autóban, valami tisztféle mellett s csak ennyit kiáltott

vissza nekik:

- Szükség van reám a városban! Ha kell valami, forduljanak csak

bizalommal a parancsnok elvtárshoz! Van mellette tolmács!

Azzal elrobogott. Akkor már egyetlen tébolyult sikoltás volt a falu.

Tépett ruhájú asszonyok futkostak eszelősen búvóhelyet keresve.

Véresre vert férfiak hörögtek az udvarokon. Röhögő, durva katonák

vonszoltak hajuknál fogva sikoltozó leányokat. Valahol égett egy ház.

Az emberek szaladtak a kováccsal a parancsnokhoz. Fél órába került,

míg megtalálták. Ott ült a plébánia szobájában, elterpeszkedve. Előtte

egy kancsó bor. Két katona akkor taszigált be hozzá éppen egy síró

leányt.

- Hő? - mordult rá a kovácsra, amikor az elébe toppant.

- Elvtárs! - kiáltotta képéből kikelve Bihora. - Hogy tűrheti, 

amit ezek csinálnak? Én kommunista vagyok, én...

A parancsnok odaintette a tolmácsot. Az rámordult Bihorára.

- Mi bajod van?

- Elvtárs! - fordult feléje kétségbeesetten a kovács, hogy végre

talált valakit, aki megérti a szavát - én mint igaz kommunista magyar

kérem magukat...

- Te kommunista vagy? - nézett végig rajta bizalmatlanul a magyarul

beszélő pisztolyos ember.

- Igen, elvtárs! Húsz éve vagyok kommunista és ezek az emberek 

itt megvédtek, elrejtettek...!

- Mit tettél a kommunizmusért? - szakította félbe türelmetlenül 

a pisztolyos.

A kovács megzavarodott.

- Hogy...?

- Azt kérdeztem, mit tettél? Miféle érdemeid vannak? Hány embert 

öltél meg? Hány hidat robbantottál? He?

- Én - húzta ki magát Bihora sértődötten - hallja-e, én nem vagyok se

gyilkos, se robbantós! Én becsületes, békés kommunista magyar vagyok!

Munkás kommunista proletár vagyok én, elvtárs, becsületes ember! De

ami itt folyik az szörnyűség! Az megcsúfolása Marx tanainak! Az!

- Mars ki! - üvöltött rá a tolmács, azzal fölkapta a parancsnok

asztaláról a szíjkorbácsot és teljes erővel végigsújtott vele Bihora

fején. - Mars ki disznó! Még bírálni mered, pimasz kulák létedre, 

hogy mit csinálunk! Mars ki!

Azzal ütötte, verte a szíjkorbáccsal, ahol érte. Bihora vakon

támolygott ki a plébániáról. Érezte, hogy csurog arcáról a vér. De nem

az fájt. Hallotta a háta mögött sikoltani a szerencsétlen behurcolt

leányt, durva állati röhögést hallott, és az fájt rettenetesen. Hogy

ezek azok, akikre húsz évig várt. Akikben úgy hitt, mint a papok a

maguk Istenében. Akik a szabadulást, az emberiességet, az egyenlő

jogokat és boldog békességet hirdették. Ezek azok!

Félrelökték, belerúgtak. Csak támolygott vakon az utcán. Valaki elébe

futott. Egy öregasszony.

- Bihora úr! Bihora úr! Jöjjön gyorsan! Jaj én Istenem, én Istenem,

kicsi Anna...! Nyolcan is reámentek, arra a gyerekre! Jaj Istenem, 

jaj! Ilyet kellett megérjünk, jaj!

Csak annyit hallott, hogy kicsi Anna. Megrázkódott ettől. Pillanat

alatt magához tért. Nem, ez nem szabad megtörténjék! Minden, csak 

ez nem! Ez nem lehet. Ez nem szabad. Kicsi Anna! Minden, csak ez nem! 

Ha ez megtörténik, vége a világnak!

Rohant az alvég felé. Lihegve, hörögve csörtetett be a szűk kis

udvarba. Az ajtó nyitva volt, szélesen, mint az olyan ajtók, ahonnan 

a rémség elűzte a gazdát.

Minden, csak ez nem! Fölkapot a fal mellől egy heverő karót. Bevágódott

az ajtón. A szűk kis ház tele volt katonával. Gonosz vigyorgásokkal

tülekedtek az ágy körül. A kovács közéjük ugrott a karóval.

- Kifelé innen, disznók! Kifelé! Bitangok! Aljasok! Kifele!

Leütötték hamar. Csizmák tapostak reá. Rúgások érték. Fejbe vágták.

Még ájultan is ütötték, rúgták. Azt hitték, halott. Kidobták az

udvarra. Hajnalban akadt reá a felesége. Úgy vitték haza saroglyán.

Véres habot hörgött a szája. Véres habot hörgött az egész falu, azon

az éjszakán.

Kicsi Anna másnapra meghalt. Akkorra már odébb mentek a katonák, csak

egy komisszár maradt utánok. Géppisztollyal uralkodott a plébániáról 

a felszabaduláson.

Pap nélkül temették kicsi Annát. A plébánost pincébe zárva őrizte a

komisszár. Alig volt a temetésen valaki. Sok embert, asszonyt s leányt

temettek még azon a napon.

Három hétig feküdt Bihora, a kovács. Akkor fölkelt valahogy,

átvánszorgott a műhelybe és hosszan matatott ott. Mikor kijött,

vadonatúj sírkereszt volt a vállán. Nem nézett senkire, csak egyenesen

a temetőkertbe ment. Megkereste a kicsi Anna sírját. Nagy nehezen

fölállította rá a keresztet. A kereszt fájába bele volt égetve fekete

betűkkel:

"Itt nyugszik Kicsi Anna és a szabadság"

Állt előtte még egy ideig és nézte. Talán imádkozott is. Aztán

hazavánszorgott és visszafeküdt az ágyba.

Másnap hívatta Bihorát a komisszár. A temetőbe.

- Mi az ott? - ordított rá dühtől vörösen és rámutatott korbácsával 

a keresztre.

- Kereszt - felelte Bihora keményen.

- S neked meghalt a szabadság?

Bihora ránézett a komisszárra, egyenesen a szemébe.

- Nem csak nekem, elvtárs. Mindenkinek, aki itten él!

Már csattogot is a korbács Bihorán. Aztán elvitték. 

Félév múltával került csak elő. Elcsigázottan, nyomorékra verve. Akkor

már egyetlen keresztfa sem állott a bölkényi temetőben. A komisszár

ledöntette valamennyit. Mert a kereszt a reakció jelvénye, s még a

halottaknak sincs joguk reakcióhoz a felszabadulás országában.

Egy napon kis tölgyfacsemetét hozott be Bihora az erdőről. Egyenesen 

a temetőkertbe vitte. S ráültette kicsi Anna sírjára. Oda éppen, ahol 

a kereszt állott volt. A plébános úr ott sétált éppen a sírok között 

és meglátta a kovácsot.

- Mit csinál itt, jóember?

- Keresztet ültetek kicsi Anna sírjára, plébános úr kérem.

Aztán látva a plébános csodálkozó arcát, hozzátette még halkan:

- Ebből ácsolok majd keresztet egyszer, ha eljön rá az idő.

Nézte a plébános a kis tölgyfacsemetét s mellette a törődött arcú

megvénült embert, aztán sóhajtott.

- Isten tudja, mikor lesz az, Bihora.

Az ember ott a sírnál ránézett a papra. Konok tűz sötétlett a szemében.

- Mentől későbben lesz, plébános úr, annál nagyobb és szebb lesz majd 

a kereszt!

- De akkor már csak annyit kell ráírjak - tette hozzá lassan - hogy 

itt nyugszik kicsi Anna. Mert a szabadság addigra föltámad.