Szentek zendülése

Ott állottak a palotásházban, magyari szentek. László király páncélos

lépte csörrent a padlón, ahogy indulatosan járkált föl és alá. Margit,

a szigeti apácák fehér köntösében, egyenesen állott és keményen, s úgy

nézett Erzsébetre. 

- Márpedig énelőttem előbbre való az a magyar, aki a nyomorúságban 

is kitart hazája mellett - mondotta szigorú, csengő hangon -, mint 

az, aki svábok kegyét keresi idegenben!

- Nincs igazad - tüzelt Erzsébet, megkönnyesedő szemmel -, előbbrevaló

való az, ki hűséggel tartá a szövetséget, mit köténk nyugattal,

semmint az, aki eladá lelkét a pogánynak!

- László! - fordula Margit a páncélos király felé.

- Mi bajotok megint? - horkant föl a páncélos bajnok, s megállt 

a két asszony előtt.

- Tégy igazságot! - emelte föl Margit a hangját. - Melyik magyar

előbbrevaló magyar: aki otthon maradt, vagy aki elmenekült?

- Aki ott halt meg a Kárpátok gerincén, fegyverrel a kezében, az az

előbbrevaló - mordult villogó szemmel a király -, a többi, az mind

semmire se való!

- De aki mégis életben maradott - vetette ellen Erzsébet -, annak 

az volt a kötelessége, hogy tartsa a szövetséget a némettel, amit 

mink kötöttünk!

- Münk a némettel semmiféle szövetséget nem kötöttünk, húgom -

utasította rendre László király szigorúra húzott szemmel Erzsébetet -,

münk nyugattal kötöttünk szövetséget, meg a kereszténységgel.

- De ebben a német is benne foglaltatik...

- Semmivel sem inkább, mint a mi nemzetünk - pattogott László

- Mit áldozott a német a kereszténységért? Semmit, a magyarhoz 

mérten!

- S mink mire mentünk vajjon a sok áldozattal? - szólt közbe Margit

élesen. - Utak árkába került a népünk, Árpád úr földje ebek prédája

lett! Ideje lenne számot vetni evvel, László bátyám. Hogy így

gondoltuk-é? 

A király arca elsötétedett. Szálfa alakja meggörnyedt. Nehány

pillanatig némán nézte maga előtt a padlót, aztán szótlanul elfordult,

és tovább dübörgött súlyos lépteivel, egyik ablaktól a másikig, oda 

s vissza.

- Mi értelme ennek a beszédnek? - jegyezte meg Erzsébet halkan. 

- Választottunk kelet s nyugat között, s nyugatot választottuk. Kész. 

A többi az Atya Úr dolga volt.

- Ezer kún koponya! - csattant föl a király -, de hátha rosszul

választottunk?! Hát nem úgy föst-é minden odalent, mintha münk

tévesztettük volna el a dolgot annak idején, s élet helyett a halál

felé indítottuk el a reánk bízott népet? Nem úgy föst-é?

- De László...! - ijedt meg Erzsébet.

- Én hát, én! - döngette meg boltozatos mellét a magyarok harcos szentje. 

- én magam, ki ezernél több kúnnak vertem bé csákánnyal a fejét, én kérdem

magamat: mi lett volna ha annak idejében fordítva verekszem, 

s kúnok feje helyett svábok s taljánok sisakját likasztom halomra, he? 

Ha kúnnal, tatárral szövetkezve, tova Spanyolföldig toltam

volna ki a magyar gyöpüt? Mi lett volna akkor?

Erzsébet szörnyülködve csapta össze a kezeit.

- László, te beszélsz így? A kereszténység pajzsa? Nyugat bástyája?

László...!

Csattant a király hangja, hogy megremegtek belé a palotásház falai.

- Én hát, kereszténység pajzsa, nyugat bástyája! Így neveztek akkor

engem  s népemet! Pajzs, mely mögött orozva lapulhatott a sváb; s

bástya, melynek védelmében cifra palotáit építhette gondtalanul a

talján. De amikor repedezni kezdett a pajzs és omladozni a bástya,

jött-é foltozni a rést egy is ezek közül? Jött-é egy is támasztani 

a megdűlő falat? Hej, húgom, ha én ezt tudtam volna! Lettem volna én

pajzs helyett csákány, s bástya helyett faltörő szikla, s tengerbe

nyuvasztottam volna egész nyugatot a maga rohadt kalmárnépségével

együtt, úgy igaz, ahogy mondom! Most már nézhetem, két üres kezemmel.

Idefönt még egy jóféle kardra sem telik.

Erzsébet szaporán vetette a keresztet ijedtében.

- Pogány beszéd ez, László...!

A király zordul fölnevetett.

- Pogány? Magyari beszéd ez, nem pedig pogány! Ha svábbá lett fülednek

pogányul is hangzik, ez az igazság! Nékem s népemnek adós maradt a

nyugat!

- Jól mondod, László! - vetette föl Margit keményen a fejét s szeme

megvillant -, Árpádházi Margitnak is szava vagyon ebben! Mink

fogadalmat tettünk volt az Úrnak, hogy védelmezzük a kereszt ügyét, 

s nyugat jámbor népeit. Mink meg is tartottuk volt a fogadalmat, 

s kik utánunk jövének, ugyanígy tartották. De vajon az Úr állotta-é, 

amit nékünk ígért?

- Ne vétkezz, Margit! - szörnyülködött Erzsébet. - Fejeden a szentek

aranykoronája...!

- Mit nekem aranykorona! - rázta meg Margit dacosan a fejét - Árpád

vérét nem lehet lefizetni aranykoronával, amikor a nemzet jussáról 

van szó!

- Igazad van, húgom! - dobbant László király páncélos lába a padlón. -

Nem arról volt szó, hogy minket tegyenek szentté, hanem, hogy

nemzetünket böcsülje meg érdeme szerint a nyugati keresztény világ,

erről volt szó! Ezt a célt szolgálta minden kardcsapás és minden

csákányütés, amit tett a kezem! Ezért építtetém tucatjával a

templomokat, azért gyűjtém halomra bennök a talján papokat s a sváb

lovag-urakat, ezért védtem fegyverrel őket tulajdon népem ellen,

egyedül csak ezért! Igazad van, húgom! Münk állottuk a kötést, s a

fizetség elmaradt! Ma dúlt honában magára hagyva vívódik a magyar,

társtalanul kallódik nyugat országútjain, s nyomorult sorsát

részvétlenül bámulja a kalmár csőcselék, mely pajzsom árnyékában

növekedett naggyá! Görcsbe szorul az öklöm, s csak néznem kell

tétlenül ideföntről nap-nap után, miként ócsárolja bajnok-népemet a

sok gyáva csikasz, ki anyja pendelye mögé bújt, amikor helyt kellett

állani a keresztért, s hagyta egymagában vérezni a magyart, hogy

belerúgjon, mint megunt cselédbe, midőn vérvesztetten kidőlt! Veri 

a mellét ma nagy hangon sok céda ribanc, dölyfösen gagyog nyugati

kultúráról. Lenézi, s barbárnak mondja ma is a magyart. Vajha mi lett

volna, ha nem áll vala karddal a kezében őrt gyepüjén a magyar? Hol

lenne ma az a híres nyugati kultúra, melyet dölyfösen dörgöl orrunk

alá ma minden tejfeles szájú piperkőc, s hol lenne Róma keresztje, 

ha István Úr nem állít gátat a viharnak, ha én elfogadom a kún

szövetséget s lerohanom egyesült hadaink élén a taljánok földjét? 

Ha Béla öcsém kezet fog a tatárral s végigdúlja velök álmos Európát? 

Ha Corvinus a törökkel egyesülvén nekiereszti fekete seregét a

parókásfejű sváb hercegecskéknek? Vajh' milyen nyelven dicsérnék 

ma az Urat a tengerek partján, s Róma keresztjének lenne-e még nyoma

valahol? Hajh, eburafakó! Csak egyszer markolhatna még csákányt a

kezem! Tudnám most már, hová üssek véle!

- Ez pártütés! - hüledezett Erzsébet, halálsápadtan - nem rettegsz, 

hogy fülébe jut az Úrnak?

- Bárcsak oda jutna! - vetette föl László a fejét. - Nem titok ez! 

Legalább megtudná magyariak dolgát! A sok mezítlábas szemforgatótól 

nem is juthat eleibe többé az egyenes beszéd!

Erzsébet szaporán vetette a keresztet, Margit szólani akart éppen, de

ebben a percben meglebbent a medvebőr, s az ágyasházból kilépett őszen

és szakállason István király, maga. Mögötte Imre herceg. Az agg király

szeme kutatva járta sorra magyari szentek arcát. Nézése aggodalmas

volt és szomorú.

- Ingerült szót hallottam szádból, szeretett rokon. - fordult

Lászlóhoz és szemöldökei szigorúan rándultak. Mért nem fékezed

indulataidat böjttel és önsanyargatással?

László király hatalmas mellén megfeszült a páncéling. Hangja remegett

az erőlködéstől, hogy csöndesebbre fogja feltörő szavai.

- Böjtöl eleget népem odalent - felelte fojtottan - és

sanyargattatásban sem lelhetsz hiányt, király. Magyarok dolga őrli

bennem a keserűséget s ma gonosz dolog, Isten s ember előtt!

Bánat futotta el az ősz király szemét. Sóhajtott.

- Magyariak dolga bizony rosszul áll - ismetre be.Hangja csüggedt 

volt és öreg.

Margit előbbre lépett.

- Engedelmeddel kérdenék tőlet valamit, király úr!

- Szólj - bólintott István.

- Úgy szólott-é az egyesség Nyugattal, hogy láncos ebe legyen a magyar

svábnak, taljánnak, francuznak, miegyébnek? - csattant fel Margitból a

kérdés - Ki, ha mások palotáinak őrzésében agyarait veszti, szemétre

vettessék, s minden jött-ment ripőknek gúnyjára le1gyen? Így volt-e az

alku, király úr?

Az agg király szeme nyugtalanul rebbent.

- Keményen szólasz, Margit...

- Ezt kérdem tőled én is, István apánk - dobbant előre László s nézése

sötét volt mint viharos éjszaka - Így szóllott-é a kötés? Hogy

Pannóniától a székely gyepűig jajszótól legyen hangos az éj meg a

nappal, s a kegyes nyugat kóccal tömje fülét, hogy ne kelljen hallania

meggyötört magyarok sikolyát? Hogy azok, kik szólani mernek a

nemzetért, mint űzött vadak bújkáljanak nyugat vadonjaiban, s hálátlan

védettjeink még almot se vessenek oda nekik, hogy vackot túrhassanak

magunknak a fagy ellen valamelyik idegen árok fenekén? Hogy pallosunk

árnyéka pohosra hizlaljon minden idegen fattyat ki rúgással fizesse

vissza a védelem bérét? Így volt-é az alku?

István király lehajtotta a fejét. Homlokára gondok ráncai gyűltek.

- Nem így volt, László. Jól tudod, nem így volt.

- Úgy volt-é az alku, hogy korbáccsal verjük be népünket az idegen

igába, hadd húzza jámborul nyugati urak szekerét s ha kidöglik 

félrerúgják az útból. Így volt-é az alku? 

- Jól tudod, László, hogy nem így volt - sóhajtott István.

- Akkor miért, István apánk, miért? - sikoltott föl Margit -

Avagy az Úr, aki mindent tud, nem tudja mi történik odalent? 

Az Úr, aki mindent lát,