Wass Albert : Mikor a bujdosó az Istennel beszél


Uram, én nem tudom az igazságot

miképpen osztogatod ezután,

hogy mindenkinek bár maréknyi jusson:

Annyit tudok csak: esztendeje immár,

hogy végigdúlt a vihar otthonunkon.

Tudnod kell Uram, hisz mindent tudó vagy:

nem akartunk mi semmi mást, csak élni.

Szántani, vetni és remélni

Szántani, vetni és remélni

jó munkáért vidám aratást.

Nem imádkoztunk sokat, az igaz.

De szerettük a világodat, Uram,

ahogy megadtad: gondokkal telítve,

búval és örömmel fűszerezve,

a tövisek között egy-egy virág...

szép volt Uram, jó volt a világ.

Szerettük a patakodat, mely zengve

selyempartok közt vígan szökdösött.

A szellőt, ahogy hegyeidről este

virágillattal megrakódva jött.

Hajnalodat, amikor bokrétásan

felkacagott az ablakunk alatt.

Szerettünk minden bokrot, fát, virágot,

pillangót, felhőt, madarat...!

Apánk kezét. Anyánk mosolyát.

Kisgyermekünk első kacaját.

A csókot, ahogy lányajkon kigyúlt.

A vágyat, mikor fellegekbe nyúlt,

Feléd, Uram, akár a jegenye!

Jövendőt kért! Békét és életet!

Mégis a balkezed mozdult elénk

s reánk bocsátottad a végzetet.

Most már igazán nem tudom: a sorsot

hogyan s miképpen rendezed.

De bujdosók könnyében s bánatában

nem lelheted Uram a kedvedet.

Uram, nekünk ez a föld idegen.

Az ég sem derít itt sugarat miránk.

Bajor erdőkön bujdosó magyarnak

bogáncsos úton nem terem virág.

Más itt a szél. Másként suhog az erdő.

Más nyelven szólnak a patakok.

Bozót tépi a bujdosó magyart,

kivert, hazátlan árva és zavart...

Uram, Te ezt így nem akarhatod!

Amerre járunk: köd lepi az erdőt.

Nyögnek a fák és tövisek sebeznek.

Bármerre indul céltalan nyomunk:

még az ösvény is átfordul keletnek.

Uram! Rendeld már, hogy hazamehessünk!

Mindegy hogyan és mindegy, milyen áron!

Nem akarunk örökké bujdokolni

ezen a zord, otthontalan világon!

Ha kell gyalog is, éhesen, vacogva,

tépett lélekkel és halálra váltan:

csak otthon legyünk egyszer a hazánkban!

Vert farkas mellé farkasnak beállunk,

vagy koldusnak a templom küszöbére,

rabnak, ha kell, testvér-rabok közé:

csak haza jussunk végre!

Hogy beszélhessünk magyarul a földhöz

s megértsük, amit zúgnak a szelek...!

Ha Szodoma láttán kővé változom:

Uram, én akkor is haza megyek!

Nincsen napodnak máshol melege.

Sehol sem olyanok a csillagok.

Ha százszor átkozott is az, aki magyar:

nem lehetek más, ha egyszer az vagyok...!

Add újra látnom apámat, anyámat,

vagy sírjukat bár, ha többet nem lehet...

Hadd roskadjak egy üszkös rom tövébe

eldobva végre a vándorbotot

s úgy súgjam megadással: Miatyánk...

sokat vétettem Ellened s nagyot...

de nézd:

megtörtént a Te akaratod.


(Bajorerdő, 1945)