A halászok

Ibn Rusztánál olvassuk, hogy "a magyarok, amikor eljönnek a téli napok, mindegyiköjök ahhoz a folyóhoz húzódik, amelyikhez éppen közelebb van. Ott marad télire és halászik". Ennek ellentmond az a tény, hogy sem őseink sírjában, sem telephelyein nyoma sincs halcsontnak, pikkelynek, sőt hiedelemvilágunkban, mítoszaink között a hal nem játszik központi szerepet. A kutatók általában a Tihanyi alapítólevélnek (1055) azt a szakaszát idézik halászéletünk ősiségére, amelyben az apátság szolgálatára tíz halászt rendel a király. Úgy vélték, hogy ez az ősi "halászbokrot" jelenti. Mivel azonban osztrák bencés kolostorokban is tíz-tíz halász szolgált a szerzeteseknél, így ez nem volt más, mint egy általános formula. A monarchikus magyar nyelvészek és néprajzkutatók (Herman Ottó, Jankó János, Munkácsi Bernát) nagy erőfeszítéseket tettek, hogy halászatunkat összekapcsolják a finnugorok halászatával és ezzel őseink "gyűjtögető-halászó kultúráját" igazolják - eredménytelenül. Őseink halászata semmivel sem volt jelentősebb, mint egy átlagos víz-közelben élő népé. Halászatunkat és gyűjtögető kultúránkat egyetlen korabeli auktor vagy egyetlen régészeti lelet sem igazolja. Az a tény, hogy az ember a természet-adta gyümölcsöket (kökény, szeder, dió, gesztenye, szamóca stb.) és a gombákat összeszedi és elfogyasztja, még nem jelent "gyűjtögető" kultúrát, hiszen ilyen alapon a XX. századi európai kultúrát is nevezhetnénk "gyűjtögetőnek".

A magyarság belső-ázsiai és későbbi szálláshelyeinken a halászat nem volt jelentős. Őseink Magna Hungaria területén ismerkedhettek meg a halászattal kapcsolatos fogalmakkal és környezetüktől nyilvánvalóan néhány halászattal kapcsolatos szót át is vettek. Őseinknek szigonnyal, halfogó hálóval, emelőhálóval, horoggal és kisszerszámos halászattal való halfogására eddig egyetlen adatunk és bizonyítékunk sincs.

Kiszely István: A magyar nép őstörténete