A bőrművesek

Nagyállattartó őseinknél a vadászat nem élelemszerzés, hanem szőrme- és bőrszerzés céljait szolgálta. A vadbőrt a belső-ázsiai népek többnyire hozományba adták, gondoljunk csak arra, hogy a "hölgy" szavunk egyszerre jelent nőt és hermelint. Bőrszükségletük nagyobbik részét háziállataiktól szerezték be. Bőrtárgyaink sajnos mind elpusztultak, csak a csatokhoz és más fémtárgyakhoz oxidálódott bőrmaradványokból következtethetünk ősi bőrművességünk fejlettségéről. Őseink sok bőrt használtak lószerszámaikhoz, rangjelzést is ellátó öveikhez, tarsolyaikhoz, tegezeikhez és cipőjükhöz. A nyersbőr kidolgozásához bizonyos szinten minden pásztor értett, az igényesebb darabokat azonban jól képzett és nagy tapasztalatokkal rendelkező bőrműves készítette. Bőrből készült a pásztorok gúnyája, a suba és a hátibőr (vagy kacagány), de lakásukban is szerepet kapott az állati szőrme és a bőr. Egy suba 6-8 birka bőréből került ki. A suba szerepét parasztjainknál szépen írja le Tömörkény István: "A suba közönséges bútordarab a parasztembernek. Szék, ágy, párna, dívány, télen kályha, nyáron jégverem az neki. Enni lehet a bőrén, meg húst osztani rajta; és ha belekötik a serdülő legényt, elhagyja a harmadnapos hideg. Aztán, ha beleültetik a gyereket, az annak gyönyörűség".

Kiszely István: A magyar nép őstörténete