Sok ezer év óta hullámzik velünk, sok ezer év óta hullámzik velem.
Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen szürke kis parányok mind, mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger az élet.
Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a nagy, szörnyű óceánban.
Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra, aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk, keresünk újra tovább.
Minden csepp egy másik kicsi cseppet, a mérhetetlen, szörnyű Óceánban.
Jaj, borzalmasan nagy ez az óceán, és egy vízcsepp olyan parányi benne.
Sok ezer év óta keresem már őt, kis vízcsepptársamat, és alig lelem meg néha-néha...olyankor is egy pillanatra csak.
Háborog a vihar, röpít a hullám...
Voltam koldus, béna, nyomorék, hazám a templomajtó...ő talán királynő volt akkor, és garast dobott reszkető kezembe...
Császár is voltam...büszke, nagy, hatalmas...ő talán rőzsét szedett valahol az erdőn, de éppen akkor nem vadásztam ott, mert dolgom volt, más...fontosabb, nagyobb...pedig akkor is csak azért éltem, hogy megkeressem őt.
Most is keresem.
Néha belenézek valakinek a szemébe...aztán tovább megyek. Nem ő volt, ez sem ő volt.
Néha belecsókolok valakinek a piros szájába...aztán idegenül néz össze a szemünk...ezt a vízcseppet sem én keresem. Valaki más.
Néha összesimulunk, amikor sír a tangó...kilessük egymás szíve dobogását...aztán fáradtan lehull a kezünk. Tovább.
Egymás lelkébe belenézünk...csókos éjjelek virágcsodáival teleszórjuk egymást...aztán búcsút intünk s mosolygunk hozzá...és keresünk, keresünk mindnyájan, mindig, míg világ a világ.
Lehet, hogy megtalálom ebben a lázas, furcsa életemben, amit ma élek. Lehet, hogy nem.
Mindenütt, mindig csak őt keresem.
Űz, hajt a vágy, hogy a szemébe nézzek, mert régi magamat látom meg benne, páfrányos erdők örökzöld csendjének meseóriását.
Hogy megszorítsam a kezét s lelkébe csókot leheljek, szebbet, szentebbet, mint amilyet valaha (..) adtam.
Egy pillanatra csak.
Aztán jöhet ismét a hullám, leránthat a mélybe vagy sugárszálon az égig emelhet...valaki utánam csodálkozik...
Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon, lehetek százöles tengermélybe zárva:
Mindörökre őt fogom keresni, s ő engem fog keresni mindörökre.

/Wass Albert: Tenger az élet/