Írj Nekem!

 

Magyar nevek

 

Mondák könyve

 

Gyógynövények

Hazafias versek

 

Első rész: Puszta

Komjáthy István: Mondák könyve

Hun és magyar mondák

 

Hullatja levelét az idő vén fája. Pirossal versengő, rozsdaszínű és halk szavú sárga meg zöld levéllel terítve a pázsit. Lányaim, fiaim, nyújtsátok kezetek, üljünk a vén fa alá. Régi-régi időről, hajnalok hajnaláról mesélek most nektek. Messze-messze Napkeletre repülünk, kakukkfűillatú füves pusztaságba, ahol a szilaj paripákon száguldoztak a puszta fiai, hívó kürtök szava zengett, s négy égtáj visszhangozta deli vitézek harci kiáltását. Oda repülünk, ahol rettenthetetlen hősöket nevelt a szárnyas idő: bátor pillantású férfiakat, hős lelkű asszonyokat, akiknek tetteit ámulva csodálja a világ.

Hol volt, hol nem volt, akkor az Idő fája, a Tetejetlen Fa is fiatal, szép, sudár fa volt…

Messze-messze Napkeleten, kakukkfűillatú pusztaságban, az ezüstpatakon túl, az aranyerdőn innen, a tűz fénye fejedelmi sátorra vetődik. A sátor előtt hárman ülnek. Egy ősz hajfonatú öreg férfi, most csak százesztendős öregnek nevezem, de igazában már a százhuszadik esztendejét is betöltötte, a mellette könyöklő nagy bajszú öreg talán még nála is több tavaszt ért meg, annyit árulok el róla, hogy táltos. Velük szemben egy párduckacagányos ifjú, vendégségbe érkezett a százesztendős öreghez; hogy ő kicsoda, arról most hallgat az írás. Egyvégtében huszonkilenc este ülnek, mert a két öreg éppen huszonkilenc mesét mond. Amikor leülnek, a fiatal hold feltetszik az égre, ahogy fogynak a mesék, a kerek hold is fogy, s mire a huszonkilencedik mese is véget ér elfogy egészen.

   De nicsak, a tüzes itallal teli kupákat magasba emelik, s a százesztendős öreg hátraszegi fejét, s a dali ifjú felé fordul:

 -A hétpecsétes titkokról akartál hallani? Szeretnéd tudni, hogy mi vár rád? Nem bánom! Hallgass hát! Titkokat hallasz most, sok-sok mesét, melyet egykor szép fonatú anyák dúdoltak. Meséimből, amit csak akarsz, mindent megértesz. De jaj neked, ha szavaim elfeleded! Akkor inkább ne is születtél volna…

 

ELSŐ RÉSZ

PUSZTA

 

Hol volt, hol nem volt, volt egy ország, ahol se a

 nap, se a hold nem világított, se a csillagok nem

 sütöttek…

Egy szegény embernek volt három fia, a legki-

sebbet hívták Szépmező Szárnyának. Tizenhat

éves volt és nagyon kemény legény. Azt mondta,

hogy két bátyjával ő majd el fogja hozni a napot, a

holdat és a csillagokat.

 

                                              (Magyar népmese)

 

 

 

1.

A TEJILLATÚ PUSZTA

 

Hol volt, hol nem volt, volt a világon, az Üveghegyen is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, de hét bakarasszal még azon is túlnan, volt egy magos fa. Annak az alja olyan vékony volt, mint a kisujjam, azon felül meg mint a vastag ujjam, még azon felül mint a kezem szára ; ahol meg már olyan volt, mint derekam, fel se lehetett látni. Annak a fának a tetejében volt a Felső Világ, ott lakott Arany Atyácska lányaival és fiával.

   A nagy fa árnyékában, lenn a földön patak kanyargott. Azon innen egy nagy-nagy tölgyerdő vetett árnyékot. A patakon túl végeláthatatlan puszta zöldellt, s annyi tarka virág virított, ahogy azt megszámolni is vagy ezer esztendőbe tellene! De nem is akarta a szép gyöngyikét, nyúlfüvet, körtikét, piros pipacsot, pacsirtafüvet senki megszámolni.

  Takaros sátor állított a tölgyerdő lábjában, kerek szép sátor, domború volt a teteje, mint kerek cipóé, de olyan óriási cipóé, hogy kisebbfajta hegynek is beillenék. A hátát a sátor északnak támasztotta, délnek nyitotta a kapuját, s körülötte két félkörben vagy húsz sátor domborodott.

  Az öreg Puszta két szép lányával s temérdek sok fiával lakott a tölgyerdő  árnyékán a sátortanyán.

  Volt a sátor körül, a pusztában, az erdőkben, a patakon annyi tennivalójuk, hogy azt sem tudták, mihez kapjanak előbb, s melyiket fejezzék be hamarabb. S ha csak a vízbe vetett horgokkal, a halfogó varsákkal, a lesekkel s a temérdek báránnyal kellett volna bíbelődniök, az még hagyján…

  Az éjszaka is mi nem történt?!

  A juhhodályból szőrén-szálán eltűnt az öreg Puszta szemefénye, dédelgetett jószága: aranyszőrű báránya. Most aztán megjárhatják hét tű hosszát, amíg megkerül!

 -Hahoooó! Hahoooó!... Szép… mező… Szár… nya!... Hahoooó!... – zúgott végig az ébredő táboron az öreg Puszta riasztó kürtje.

  A karámokban egyszeriben feléreztek a pihenő állatok, s riadtan vetették fel a fejüket. Talpra ugrottak a pásztorok, s a jobb szárny első sátrán felcsapódott a szőnyegtakaró.

  Szép Mező Szárnya gyorsléptekkel iramodott apja sátrához.

Az apa gyönyörködve nyugtatta szemét a szökdécselő fiún. Ez a legkisebbik fia! Kedves gyermeke! Igaz, hogy kicsike, de erős, mint a medve. Irigykednek is emiatt testvérei! Ahogy figyelte a közeledő fiút, egyszeribe eszébe jutott minden szép, minden csudálatos, ami a legkisebb gyermekével eddig megesett. Kétnapos sem volt, s már a szörnyűséges Kalamóna elrabolta. S anyjával együtt egy hordóba rekkentette. A gyerek foggal született, s azt jósolták, hogy nagy táltos lesz belőle. Mondogatták, hogy magával a szörnyűséges Kalamónával is meg fog verekedni. Ezért rabolta el Kalamóna. A hordóban három kenyérnél, három kulacsnál egyebet nem hagyott, s belevetette őket a tengerbe.

  Szépmező Szárnya fölébredt, s enni kért anyjától. Kapott egy kenyeret, s megivott egy kulacs bort. Alighogy az utolsó kortyot lenyelte, meghuzakodott, s egy abroncs máris lepattant a hordóról. Másnap a második, s mire a harmadik kenyér utolsó morzsája is elfogyott, lepattant a harmadik abroncs is. Szépmező Szárnya akkorára nőtt, hogy a hordót átérte. Ekkor nagy förgeteg támadt, a hordót a hullám kisodorta a parti fövenyre, s amint földet ért, ahány dongából készült, annyiféle hullott széjjel. Szépmező Szárnya kiszabadult, és elindult hazafelé az anyjával.

  Egyszer csak félelmetes ordítozást hall. Arrafelé lépeget, hát egy erdő mellett három óriás perlekedik egy bűvös ostoron, egy gubán, meg egy bocskoron. Rögtön kérték Szépmező Szárnyát, hogy tegyen köztük igazságot, döntse el, hogy melyikük mestersége a legkülönb. Az egyik óriás gubacsapó volt, a másik varga, a harmadik szíjgyártó, s mindenkik a maga mesterségét tartotta a legkülönbnek.

  Szépmező Szárnya így szólt hozzájuk: - Én addig el nem döntöm, melyitek a különb mester, amíg versenyt nem futtok. Amott az a sziklás hegy, amelyitek előbb visszatér a tetejéről, az a legjobb mester. De az ostort, a gubát, a bocskort addig hagyjátok nálam, hogy könnyebben futhassatok. – Mikor az óriások már visszafelé tartottak, Szépmező Szárnya elébük csapott az ostorral, s egyszeribe lelasúdtak. Mikor pedig harmadikszor is odavágott, mind a három kővé meredt.

  Éppen jókor, mert már szélsebesen jött kecskeködmönében Kalamóna. Valahogy megtudta, hogy Szépmező Szárnya megszabadult, s most lóhalálában vágtatott elébe. No, jókor érkezett! Szépmező Szárnya vállára terítette a gubát, jó bő volt, az anyja is kényelmesen aláfért, s egyszeriben láthatatlan lett. A bocskort felrántotta, az ostorral Kalamóna szeme közé cserdített. Azzal köd előtte, köd utána, eltűnt, mint a harmat a reggeli napsütésben. Otthon a bocskort, gubát, ostort elrejtette egy aranyládában, az aranyládát ezüstládába zárta, azt meg egy rézládába tette s mind a három láda kulcsát a tarsolyába dugta.

  Nem is lett volna baj, ha Kalamóna is kővé válik, mint az óriások! Csakhogy az, mikor az ostordurranást meghallotta, gyorsan varázsigét mormolt, s nem változott kővé, Egy óvatlan pillanatban aztán elrabolta, Szépmező Szárnya sátrából a ládát. Igaz, a kulcsok a kicsike fiú tarsolyában maradtak, Kalamóna nem férkőzhetett a bűvös bocskorhoz, a gubához, ostorhoz, de így is elég borsot tört a fiú orra alá.

  Az öregnek ez mind eszébe jutott, amíg a fia a sátor elé ért. Amint megállt előtte Szépmező Szárnya így szólt:

- Az éjszaka eltűnt a bárány. Ezt csak Kalamóna tehette.

- Az Aranyszőrű bárány?

- Az a!

- Pedig ahogy meghagytad, éjfélig én feküdtem a karám ajtajában, én vigyáztam rá. Éjfél után jó bátyám, Széptüzek Lángja, s hajnal felé Jószél Fúvása. Teremtett lélek a küszöböt át nem léphette!

- Pedig átlépte!

- Édesapám!

- Mit akarsz, édes fiam?

- Én termetre kicsike vagyok, de rettenetes erőt érzek a karomban. Úgy tördelem, morzsolom a vasat, akár a pudvás fa belét. Nem heverek tovább tétlenül a sátramban! Szemébe nézek én a szörnyűséges Kalamónának.

- Eljön annak is az ideje. Még várnod kell, fiam!

- Hallgass meg, édesapám! Különös álmot láttam az éjszaka, és szeretném tudni, mit jelent. Fenn jártam a Felső Világon, a Tetejetlen Fa legtetejében. Ott egy napfényes tisztáson egy szép öregember várt rám, s így szólt hozzám: „Szép Mező Szárnya, neked táltos lelked van, s amikor születtél, megjósolták, hogy te verekszel meg Kalamónával. Immár szép, erős ifjúvá serdültél. Most már kipróbálhatod erődet, olyan erős vagy, hogy Kalamónát is legyőzöd majd, s visszaszerezheted az aranyszőrű bárányt. Jól jegyezd meg, amit most mondok: Csak hősként érdemes élni a világon! De neked magadnak kell megtanulnod, hogy lesz hőssé az ember. Én azt neked el nem árulhatom!” Ezt mondotta az öreg, s mire megszólalhattam volna, már el is tűnt. Szeretném, ha édesapám megfejtené az álmomat.

  Az öreg Puszta meglepetve hallgatta fiát, majd így szólt hozzá:

- Édes fiam hétpecsétes titkot kell elmondanom. Nem beszélhettem erről neked,

hallgatnom kellett erről mind a mai napig. Amikor te megszülettél, csodálatos dolgok történtek, ezekről már sokat meséltem, s magad is sokszor elmondottad csodálatos megszabadulásod történetét. Még mielőtt megszülettél, megjósolták nekem, hogy táltos lelked lesz, s te fogsz megverekedni Kalamónával, de mindaddig nem szabad róla tudnod, amíg álmodban nem beszélsz erről Arany Atyácskával. Az a szép öregember, akit előbb említettél, csak a Felső Világ ura, Arany Atyácska lehetett. Íme, beteljesedik a jóslat, te győzöd le Kalamónát! Elmondom hát neked, ki is ez a Kalamóna. De várjunk vele estig, hogy testvéreid is halhassák.

- Én örömest várok - felelte Szépmező Szárnya -, de azt igen szeretném tudni, hogyan lesz hőssé az ember. Nem tudná ezt nekem megmondani, édesapám?

- Ezt bizony magam se tudom, édes gyerekem!

  A nap ekkor már a puszta peremére hágott. Tündökölt, bíborolt orcája, aranyos sugaraival beküllőzte a fátyolos pusztai égboltozatot. Tüzelt a nap, ragyogott az örök nyár. A puszta fiai nem ismerték a telet.

  Szépmező Szárnya szaladt kedves bárányaihoz. Felkattintotta a nagy hodály ajtaját, kihajtotta a sok juhot és báránykát a selyemfűrétre, s nekiverte őket a tejillatú pusztának, hogy kedvükre legeljenek.

  Az öreg Puszta megadta a módját! A bárányok nyakában diónyi ezüstcsengők hintáztak, s amikor a nyáj nekiindult, egyszeriben csengettyűszó töltötte be a pusztát. A kicsike fiú mindenütt a legelésző nyáj nyomában járt. Ha olykor-olykor félrecsapott egy-egy torkos bárány, rádörrentett:

- Kajlafülű, Lusta, héj, vissza! vissza! Mit bámulsz, Szamárral Versengő? Elmaradsz a többitől! Csuporba Termett Orrú, nem arra, nem arra!

  Név szerint ismert miden bárányt, név szerint szólította az anyákat és a kacskaringós szarvú kosokat. S a Hókás, Csíkos, Babos, Sánta, Kezes, Vízbe Pillantó, Puliszomorító s a többi bárányka mind hallgatott a szavára, szerették gondos kis gazdájukat.

  A birkák késő délután künn legelésztek, elkóboroltak hetedhét világ ellen, éren-nádon átvágtak, megtapodták a vízjárta sömlyéket és a kákával bélelt laposokat.

  Délutánra, mikor a szép virágok hűvösén dünnyögni kezdtek az elálmosodott kabócák, a gyapjas anyákat, a kacskaringós szarvú kosokat s a sok csengős szavú bárányt beterelte a fiú a karámba. A tejelő juhokat a fejőkarámba rekesztette, s kezdődött a fejés.

  Ez volt ám a markos munka! Szépmező Szárnyán azonban nem fogott ki. Erős karral tartotta a juhot, s egy cseppig kifejte tőgyéből az illatos tejét. Ilyenkor az öreg Puszta két lánya, Tengerbe Pillantó meg Délibáb, nem győzi hordani a sok rocskát. Hozzák üresen, s csordultig tejjel viszik vissza. A tejet beleöntik az erjesztőkádakba, s egyszeribe tejillattal lesz teli a levegő, még a sátor is, s a tej illata szétárad a virágos pusztákba.

  Most is, mire az utolsó juhot kieresztette Szépmező Szárnya a karámból, és csordultig teltek a kádak, már jócskán beesteledett. A jószág lepihent.

  Az öreg Puszta a sátra előtt üldögélt. Figyelte a közepén lobogó tüzet, melynek lángja magasba felcsapott.

  Nemrég érkezett haza Jószél Fúvása is. Álló nap a patakon járt, s a vízbe vetette horgokkal meg a halfogó varsákkal bíbelődött. Ő volt a halász-vadász. A horgon fennakadt fogast, keszeget, pontyot és rabló csukát füles kosarakba rakta, majd kiemelte a nádból a fonott varsákat. Mindenkibe szorult vagy száz aranyszárnyú menyhal, kecses márna, bobos orrú tok, s annyi apró halacska, hogy megszámlálni se lehetett. Délutánra a sok halat megtisztogatta, hazahordta, s kirakta pirulni, aszalódni a sátor elébe, a szárítófákra. Ahogy a halakkal végzett, szaladt a tölgyesbe, végigjárta a füves tisztásokon a leshelyeket. Róka, menyét, borz, hermelin s ugri nyúl vergődött a hurkokban. Éppen idejében érkezett, mert a farkasok meg a medvék már a közeli bozótok gallyait tördelték. No, ebből a zsákmányból nem lakmározhattak! Mire lebukott a nap az erdő mögött, a száz róka, nyest, borz és a hermelin bundája a sátor előtt lengedezett. Jószél Fúvása a tűz mellé húzódott, s foldozta az elszakadt hálókat, kötötte a lyukas fenekű kosarakat.

  Szépmező Szárnya nagy rézbográcsot akasztott a tűz fölé a szolgafára. Húst vagdalt bele, hagymát pirított alá, megsózva. Hamarosan finom hagymaillat vegyült össze az erjesztőkádakból szállongó tej jó szagával.

  Ekkorra már Széptüzek Lángja is megérkezett a kovácsműhelyből, mert ő álló nap ott fújtatta a parazsat, s a nagy kalapáccsal verte, formálta az izzó vasat. Baltákat, karcsú dárdákat, cifra fegyvereket kovácsolt a puszta fiainak.

  A hús ínycsiklandozó illata a tűzhöz csalogatta a Puszta többi fiát is. Ők is a patakon, az erdőkben foglalatoskodtak reggeltől késő estig. Gombát gyűjtöttek, gyümölcsöt szedtek, madártojást hordtak haza fonott kosarakban. Amikor mindnyájan együtt voltak, Szépmező Szárnya leemelte a rézbográcsot a szolgafáról, s apja asztalára helyezte. A megszabott rend szerint köréje kuporodtak.

  Szépmező Szárnya helye apja jobbján volt. Az apa bal oldalán a legöregebb fiú, Széptüzek Lángja foglalt helyet, s a két szárnyon sorban a többiek. Helyüket még véletlenül sem változtatták meg. Mindenikük tudta, hogy a nyáj őrzőjét s a vasformáló tűz urát illetik a fő helyek, a többiek – ki balról, ki jobbról – csak utánuk következhetnek.

  Előbb az öreg Puszta merített csuprából, aztán sorra a fiai. Hosszú nyelű fakanaluk össze-összekoccant. A derekasan végzett napi munka után jóízűen vacsoráztak. Míg ettek, egyik sem szólt, csak a tűz pattogása szakította meg néha a csendet, olyakor egy-egy erdei bagoly kiáltott, vagy egy vércse sírt a fészkén. Mikor a kanaluk a bogrács fenekén koccant, így szólt az öreg Puszta:

- Ma is megjártátok hét tű hosszát; átvágtatok patakon, erdőn, virágos pusztán. Púpozott kosárral hoztatok gombát, madártojást, ízletes gyümölcsöt. Gazdag halászzsákmány szikkad a szárítófákon, a vadak drága bőrét hintáztatja a szél, tej illatozik a teli erjesztőkádakban. De e nagy gyürkőzés, ez a fáradságos munka ugyan mire? Egy szép napon itt terem Kalamóna, s amit csak lel, mindent elrabol! Már itt lappanghat a közelben a beste lelke. Az éjjel eltűnt az aranyszőrű bárány!

A fiúk kezében egyszerre koccant a kanál. Meglepetten tekintettek apjukra.

- Ki vihette el? – törte meg a csendet Jószél Fúvása, hiába vigyázol te, hiába tudod, hogy hány hét a világ, és merre vezet a csillagok útja! Kalamóna ellen mit sem ér az emberek hatalma!

- A tűz lángja magasan lobogott, a juhhodály felől csendes csengettyűszó hallatszott. Az öreg megsimogatta ősz hajfonatát, mely aláfolyat virággal hímzett szép köntösére.

  Amikor elhallgatott, széptüzek Lángja szólalt meg:

- Édesapám, de hát Kalamóna vitte el az aranyszőrű bárányt?

- Miért haragudna ránk Kalamóna? – szólt közbe bátortalanul Jószél Fúvása.

- Hiszen mi sohasem bántottunk.

- Még egy szalmaszálat se tettünk keresztbe az útjába! – toldotta meg az egyik fiú.

- Dehogynem bántottunk! Dehogynem bántottunk! – emelte fel a kezét az öreg Puszta. – Itt az ideje, hogy beszéljek nektek róla. Ha kinyitjátok a fületeket, mindent megértetek.

  Erre csend lett újra, még a kabócák álmos dünnyögését is hallani lehetett a fű közül.

  Az öreg hátrasimította ősz hajfonatát:

- Arany Atyácska, a Felső Világ ura, aki a Tetejetlen Fa leghegyiben aranyos palotában lakik, egyszer igen megharagudott. Most elmondom, hogy mért gyulladt kebelében harag, s hogy született Kalamóna.

 

2.

A VÍZÖZÖN MONDÁJA

 

Régen volt, nagyon régen. Akkor még a madár is aranyból volt, a fű gyémántból, az erdőkben aranyfákon, ezüstvenyigéken termett a csengő barack, mosolygó alma és szóló szőlő. Akkor még tündérek, óriások és emberek laktak együtt a földön.

  Éltek boldogan, hallgatták az aranyos kakukkmadár szép énekszavát, ha megéheztek, aranyalmát szakítottak a fáról, íjat készítettek, csapdákat és vermeket ástak; vadásztak, madarásztak, faodúból mézet pergettek, s a szőlő szemeit csipegették.

  Boldogan éltek mindaddig, amíg Arany Atyácska Lúdvércet a Tetejetlen Fáról a hetvenhetedik mélységbe le nem taszította. De, hogy szavam ne felejtsem, azt is megmondom, hogy ki fia-borja ez a Lúdvérc.

  Arany Atyácska még fiatal volt, fürgén járt-kelt gyönyörű birodalmában, hát egyszer az Óperenciás-tenger mellett vitt el útja, s véletlenül beleköpött a tengerbe. Látja ám, hogy egy szikla támadt a köpésből, s a szikla csak megy, tart egyenesen utána. Vágott ekkor egy fűzfavesszőt, rásuhintott a sziklára, mire az nyomban Lúdvércé változott.

  Attól kezdve a beste lelke Lúdvérc csak azon törte a fejét, mint bosszanthatná meg Arany Atyácskát, mert szörnyen megirigyelte hatalmát, mivel Atyácska teremtette a lenti földet, ahol a tündérek, óriások és az emberek laktak. Elhatározta, hogy titokban ő is teremt földet magának. Búvárkacsabőrt kért hát Atyácskától, hogy abba belebújjon, s így bukjon le a tenger fenekére, bevette a szájába, a nyelve alá rejtette, és felbukott a víz fölé.

  Kérdezte a Felső Világ ura, hogy talált-e földet. Azt felelt, hogy az egész tengert bejárta, de sehol nem talált. Alig, hogy ezt kiejtette a száján, dagadni kezdett benne a föld, mint a kovászos cipó, úgy kelt növekedett. Az egész feje megnőtt: először hordó nagyságú lett, aztán akkorára dagadt, mint egy ház. Amikor még annál is nagyobbra nőtt, kínjában, keservében felnyögött, és segítségért kiáltott. Arany Atyácska meghallotta kiáltását, látta dagadt fejét, elnevette magát, s így szólt: Lúdvérc, köpd ki azt a földet, amit a tenger fenekéről felhoztál! Hát csudák csudája, a kiköpött földből kősziklák, óriási hegyek támadtak. Mivel Lúdvérc hazudott, Atyácska ekkor büntetésből letaszította a hetvenhetedik mélységbe, s megparancsolta neki, hogy onnan elő ne merészkedjen, s az embereket, Arany Atyácska népét, háborgatni ne merje.

  Lúdvérc azonban nem fogadott szót. Előmerészkedett, s az emberek közelébe férkőzött. Súgott-búgott a fülükbe, egyre hajtogatta: - Ne készítsetek ti fáradtsággal íjat magatoknak! Minek őrzitek nyájaitokat? Terem csengő barack, amennyi csak kell. Szőlő meg alma is van elég, csak egyetek, igyatok, mulassatok, s más egyébbel ne törődjetek.

  Arany Atyácska népe nem hallgatott a bujtogató szavára. De a tündérek s óriások fülébe is eljutott Lúdvérc csalafinta biztatása. Attól kezdve semmivel sem törődtek: ettek, ittak, mulatoztak reggeltől késő éjszakáig. Lúdvérc meg boldogan dörzsölte össze a tenyerét, hogy borsot törhetett arany atyácska orra alá. Tudta ugyan, hogy ebből még nagy baj lesz, mert a Felső Világ ura ha megharagszik, csak a nagy ég tudója, mi lesz akkor!

  Arany Atyácska a Tetejetlen Fa hegyéből menten észrevette, hogy Lúdvérc előmerészkedett a hetvenhetedik mélységből. Látta azt is, hogy mit mivel a gyalázatos. Iszonyú haragba lobbant, háborgott a Felső Világ, mennykövet hasított keresztbe-kasba az égboltozatot. Atyácska elhatározta, hogy gonosz tettéért meglakoltatja Lúdvércet, elpusztítja a föld színéről. Hogy elveszejtse, felhúzta a palotája előtt csörgedező ezüst patak zsilipjét, s hét nap, hét éjszaka engedte alá a vizet a földre. Ittak a gödrök, a szakadékok, legelőször a hetvenhetedik mélység telt meg az ezüstpatak vizével. Lúdvérc, mind kiöntött ürge ugrott elő odújából.

  A hetedik napon tajtékosan kicsapott a víz a gödrökből.

  Egyszeribe odalett a gyönyörűséges föld, belepett a vízáradat mindent. Odalett a selyemfűrét, a csengő barack, vízben álltak a ligetek.

  Arany Atyácska felküldötte népét egy magas hegyre, s hogy az embereket megmentse, egy rakonca nagy tutaj ácsolásába kezdett. Nagy titokban készítette a tutajt, hogy senki még csak ne is sejthesse, mit akar, mit tervez, mire készül.

  Még saját háza népe se tudta, hol, merre jár. Korán ment el hazulról, amikor még aludt mindenki, s későn tért haza.

  A palota mögötti gyémánt erdőben volt egy hegy, a Világ Hegy, annak mindenik oldala gyémántkövekkel volt kirakva; a déli sárgával, az északi pirossal, a keleti ezüstösfehérrel, a nyugati meg szurokfeketével, a rakonca tutajt e hegy árnyékában ácsolta.

  Minden reggel megmosdott az élő-haló vízben, ettől varázserőt nyert, s olyan iszonyú nagy ereje támadt, hogy az emberderék vastagságú fákat is könnyűszerrel ledöntötte, s mint vékony pálcikát illesztgette egymás mellé.

  Hogy s mint történhetett, azt nem tudom, de annyi biztos, hogy a pórul járt Lúdvérc tudomást szerzett a dologról. Ezüsthágcsón felmászott a Tetejetlen Fára, s öreg koldus képében belopódzott Arany Atyácska palotájába. Szép színes szalagot adott az egyik szolgálólánynak, s nagy titokban faggatni kezdte:

- Nem tudod, hová jár a te öreg gazdád?

- Én azt sem tudom, hogy eljár hazulról – felelte a lány. – Azt tudom csak, hogy estére egy dézsában mindig oda kell készíteni neki az élő-haló vizet, mert reggel abban mosdik.

  Erre Lúdvérc azt mondta a szolgálónak:

- Kapsz tőlem még tarkább pántlikát is, ha úgy elrekkented a mosdóvizet, hogy gazdád, hogy gazdád nem találja meg.

  Adott három szalagot a lánynak, tenyérnyi széles szép kéket. A lány szót fogadott, a vizet elrekkentette, s így másnap reggel Arany Atyácska mosdatlanul ment el hazulról.

  Hozzáfogott a munkához, mint máskor, de most egész hazáig elhallatszott a kopácsolás.

  Lúdvérc ezt várta csak. Nyomban kiszökött a palotából, és fától fáig surrant a csattogó hang irányában. Már csak egy nyíllövésnyire volt a hegytől, amikor Atyácska meghallotta lépteit, elmosolyodott, s gondolkozni kezdett, hogy is járjon túl az eszén. Körülnézett, s látja, hogy szép nagy a harmat, kapta magát, s megmosdott benne.

  Egyszeriben olyan vastag köd ereszkedett alá, hogy se té, se tova, Lúdvérc még az orra hegyét sem láthatta, nemhogy egy lépést tehetett volna előre.

  Megszégyenülve, dolgavégezetlen visszaosont a palotába.

  Másnapra újabb csalafintaságot eszelt ki. Intett a kis szolgálólánynak, megint három színes szalagot nyomott a markába, s így szólt hozzá:

- Árpából és komlóból söritalt erjesztettem. Itt van a kupában. Kóstoltasd meg gazdáddal, meglátod, mindjárt jókedve kerekedik. Aztán faggasd ki, hol, merre jár, neked biztos elárulja titkát.

  Másnap a lányka úgy is cselekedett. Megkóstoltatta a söritalt. Gazdája ivott belőle, s menten lerészegedett. Kacagott nagyokat, s jókedvében kurjongatott, még az alsó földön is egyszeriben ragyogóbb lett a nyár.

  Ekkor a szolgálólány megkérdezte:

- Merre járt, jó gazdám, egész nap?

- Rakonca tutajt ácsolok az erdőben az én népemnek, hogy meg ne fulladjanak a vízözönben.

  Ezt akarta csak tudni a szolgálólány. Szaladt Lúdvérchez, s amit hallott, mindent elmondott neki.

  Lúdvérc ekkor feltette magában, hogy amennyiben csak tudja, nehezíti Atyácska munkáját. Eldugdosta a háncskötelet, ellopta a barkácsolószekercét, bokorba rejtette az emelő rudakat, elföldelte az ékeket. Mindez azonban mit sem használt. Arany Atyácska a tutajt a századik esztendő utolsó napjára elkészítette.

  Lenn addigra a víz meghaladta a magasabb hegyeket is, s tajtékos hullámaival nyaldosta már annak a hegynek a csúcsát, melyen az emberek megtelepedtek. Már éppen elnyelni készült őket a hullám, amikor atyácska vaskötélen leeresztette a tutajt. A roppant alkotmány mint valami óriás madár toccsant a tajtékos vízre.

  Az emberek örömükben nagyot kiáltottak, majd fiastul, macskástul, egerestül rátelepedtek. Olyan nagy volt a tutaj, hogy még a vadállatokból is fért rá, minden fajtából egy- egy pár. 

  Arany Atyácska ekkor megnyugodott, hogy fiai megmenekültek. Lúdvércet pedig lekergette a földre. A beste lélek hirtelen egy kígyó bőrébe bújt, utánaúszott a tutajnak, s egy elefánt füle alatt elrejtőzött.

  Végre sokára leapadt a víz, és az emberek hosszú bolyongás után szárazra kerültek. Lúdvérc is partra szökött, s örömében, hogy megmenekült, a markába köpött. Hát csudák csudája, a köpésből egy torzonborz sárkány, Kalamóna ugrott elő, s így kiáltott:

- Itt vagyok, jó gazdám, mit parancsolsz?

- Jó, hogy itt vagy! Nyomorgasd az embereket! – parancsolta Lúdvérc. – Pusztítsd, fosztogasd őket, egy percig se hagyj nekik nyugtot. Álljunk bosszút Arany Atyácskán! Szomorítsuk meg az emberek életét, Pusztítsuk Atyácska népét, ahogy csak tudjuk!

 - S azóta – fejezte be az öreg Puszta a történetet – nyomorgat bennünket Kalamóna. Mert azt még soha nem árultam el nektek, hogy mi vagyunk Arany Atyácska népe, akik a vízözönből a tutajon megmenekültünk. Ezért nyomorgat hát bennünket a sárkány, mert mi nem hajlottunk Lúdvérc szavára. Most már tudhatjátok, hogy miféle gyökér ez a Kalamóna. Bűvös ereje van. Ha valaki megtudná, hogy miben rejlik az ereje, akkor győzhetnénk csak le őket.

  A fiúk egymásra pillantottak. A szívük megremegett. Szépmező Szárnya szeme megcsillant, és így szólt:

- Ha addig élek is, én megtudom, hogy hol az ereje!

- Ó, te kis vakarcs! – szólalt meg ekkor egyik fitestvére. – Te még fél fogára se vagy elég! Beletesz a zsebébe!

  Az öreg Puszta nem figyelt a gyerekeire. Mintha nem is hallaná őket, folytatta:

- A vízözön mindent összerombolt, de a világnak van még egy aranyos szeglete, ahol akkurát úgy volt most is, ahogy régen volt. De biz azt én nem tudom, hogy hol, merre van az a szeglet.

  A tűz utolsót lobbant, s lehunyta szemét. A fiúk fürtös gubát húztak magukra, s a csillagos ég sátra alatt elaludtak a puha pázsiton.

  Csak Szépmező Szárnya szemére nem jött álom. Apja meséje járt az eszében. Kerekre nyitott szeme versenyt fénylett a csillagokkal. Ha az éjfél olvasni tud, bátor szeméből ezt olvashatta volna ki:

- Ó, miért is vagyok ilyen kicsike? Ó, csak szárnyaim nőhetnének, mint a madárnak! Tudom, hogy megemlegetné ezt a percet Kalamóna. Tudom! Aztán addig repülnék, amíg az aranyos szeglet nyomára nem bukkannék! Lesz még nekem szárnyam! Megállj, Kalamóna, meglellek!

  Aztán az aranyszőrű bárány jutott eszébe. Még a fúvó széltől is óvta, a tenyeréből etette, maga itatta. Ezt a kedves, jámbor jószágot rabolta el a rettenetes Kalamóna. Vajon legelhet-e a kis birka kedvére a selyemfűréten? Öntött-e a sárkány friss vizet itatóvályújába?

  A kis bárányra gondolt, amikor elaludt. Vajon beváltja-e fogadalmát?

 

 

3. Mosolyogj, szép húgom!

Délibáb és Tengerbe Pillantó a sátorban tett-vett, amíg a fiúk apjuk meséjét
hallgatták. A tágas sátor közepét nyílt tőzhely foglalta el. Reggeltıl estig égett
rajta a tőz, s a vasháromlábakon üstökben víz melegedett. Az ajtóval szemben a
tőzhely mögött alacsony lábú asztal állt, mögötte az öreg Puszta ülıszéke (ez volt
a fıhely), ettıl jobbra volt a férfiak oldala, balra az asszonyoké. A sátor falát festett
deszkaágyak szegélyezték, melyeket vastag nemeztakaró borított. A sátortartó
rudakon szınyegek lógtak, a padlót állatbırök borították. Egy ruhákkal teli díszes
szuszékláda mellett, az asszonyok helyén állott a két lány rokkája. A lányok nem
kóborolhattak a bárányokkal a tejillatú pusztában. Álló nap ültek a rokka mellett,
sodorták a szálat, nyálazták a szöszt, s ha egy-egy káposztafej nagyságú gombolyagot
felfontak, akkor odaültek a szövıszék mellé, s szıtték a vásznat, az ingnek
valót, a lepedıt.
Az öreg Puszta felesége mostohája volt a szépséges Délibábnak. Így aztán a
lány kevéske öröme is mindig megkeseredett. A gonosz mostoha gyötörte, boszszantotta,
vérig kínozta. Már hogyne bosszantotta volna, amikor oly szép volt Délibáb,
hogy reá inkább lehetett nézni, mint a napra. Eper volt ajaka, két szeme két
csillag, az orcája két piros alma, haja kakukkfő, dereka nádszál. Ha erdın járt,
aranyos szárnyú kakukkmadár köszöntötte, ha mezıben sétált, a pacsirta neki
énekelte a legszebb dalát. De ha otthon egy percre leült, az anyja rögtön becsmérelte:
– Már megint lógázod a lábad, csak tétlenkedsz. Itt revesedik a sarokban ez a
sok rocska. Sétálgatni tudsz a mezıben, magadat ringatni, derekad riszálni, hogy
nem törik el egyszer az a nádszál derekad! A kakukkal tudsz feleselni, de a rocskák
mosatlanok, tejesek! Lódulj, öblítsd meg a patakon, amíg jókedvemben találsz!
– De hiszen, jó anyám, tiszták ezek a rocskák – ellenkezett Délibáb. – Én magam
súroltam ki ıket egy szálig. Nincs ezeken akkora szeplı se, mint egy pici
mákszem.
De alig ejtette ki ezt a száján, volt nemulass! Már iramodhatott is ki az ajtón,
mert utánarepült a seprő, a fakanál, a máktörı, de még rocskából is vagy három.
Ha Szépmezı Szárnya nem siet védelmére, bizony alaposan eldöngeti a gonosz
mostoha. Azután való nap délutánján is, hogy az öreg Puszta Kalamónáról mesélt
fiainak, kikergette Délibábot az anyja a patakra.
Ragyogott a szép nyár. A kerek napkorong az ezüstpatak vizén táncolt. Délibáb
aranyos fövénnyel dörzsölte, súrolta a rocskákat. Az ezüstpatak vizében halacskák
ugrándoztak; körüldöngicsélték Délibábot a méhek, villásfarkú pillangók szálltak
szép kakukkfő-hajába. Még azok sem tudták a szomorú lánykát felvidítani. Amikor
kész lett a rocskákkal, hóna alá kapta ıket, s indult fel az udvarra.
Fellépett a partra. Felnézett, íme, egy ismeretlen ifjú állt elıtte.
Vállas legény volt; barna arcára prémes süveg borult. Ragyogó fehér posztóruháját
piros hímzés tarkázta. Annyi volt rajta a hím, a varrás, mint a virág a réten, a
posztót egészen beborította. Bal oldalán görbe kard csüngött, jobboldalt tegeztartó
ütıdött a térdéhez, tarsolyát aranyból formált gyönyörő napkorong díszítette.
Délibáb ilyen szép legényt még nem látott életében.
– Mosolyogj, szép húgom! – köszöntötte az ifjú.
– Mosolygok! – válaszolta Délibáb csendesen, s leengedte kötıjét, melyet az
elıbb feltőzött a derekához.
– Nem merítenél szép tisztára súrolt rocskádban patakvizet? Nagy utat tettem
meg, s szomjúhozom.
– Merítek én, amennyi csak kell! – serénykedett Délibáb, megmerítette a patakban
a rocskát, s odanyújtotta az ismeretlen legénynek.
Az jót húzott belıle, úgy tett, mintha a hős itallal szomjúságát oltaná, szempillái
mögül azonban egyre Délibábot leste. Tekintete végigsiklott gyönyörőséges
haján, s megbámulta csillagszemeit. Ilyen szép lányt még nem látott életében.
Ivott, aztán megbiccentette a fejét:
– Ezt soha nem felejtem el neked, szép húgom!
A rocskát visszaadta, köszönt s elsietett.
Délibáb elbővölten állott a patakparton, mintha csak földbe gyökereztek volna
lábai. Bámult a szép legény után, akinek vállas alakját hamarosan elfedték a főzfabokrok.
Délibáb sem ácsorgott tovább, szaladt a rocskákkal a sátorba.
No, oda jókor érkezett! Mostoháját cudar kedvében találta. Alighogy átlépte a
küszöböt, így haristolt a fülébe:
– Te világkerülı fekete holló! Hol jártál? Hol csavarogtál? Lopod a drága napot!
Még száraz kenyeret se érdemelsz. Nem szégyelled a dézsát mosatlanul elém
rakni?! Hol kujtorogtál ilyen sokáig?
Délibáb nem merte bevallani, hogy az ismeretlen legénnyel töltötte el az idıt.
Ha megmondja, kenderkötéllel véresre veri mostohája. Ott lógott a mostoha keze
ügyében a kötél, a máktörı mellett!
Ezért aztán füllentett nagy hirtelenében:
– A víz elragadta a kendımet, s mire kihalásztam, beesteledett.
– Mutasd csak azt a kendıt, lássam, vizes-e? – kerepelt a mostoha, s már elıre
vihogott, mert bizonyosra vette, hogy rajtacsípi a lányt a füllentésen.
Délibáb keszkenıjét ugyan nézhette! Nem volt abban száraz még egy ujjnyi
sem, a lányka hulló könnye harmatozta be.
A mostoha látta, hogy felsült. Négyszer, ötször is megtapogatta a kendıt, míg
végre visszaadta. A rocskát belökte a sarokba, és így szólt:
– Szerencséd, hogy igazat szóltál, különben agyonütöttelek volna! – azzal belökte
a lányt a sutba, s nem adott neki még korpalevest sem. Nagy mérgében, haragjában
feltette magában, hogy másnap meglesi. Hátha mégiscsak hazudott?
Ahogy a mostoha lehunyta a szemét, meglebbent a sátorajtó szınyegje. Szépmezı
Szárnya lépett be, s egyenesen a húgához sietett. Odasúgta Délibábnak:
– Van egy titkom. Még az édesapámnak sem mondtam el. Holnap megszököm
hazulról.
– Ugyan miért szöknél el?
– Hıs szeretnék lenni, s olyan vitézt keresek, akitıl megtanulhatom a hısiesség
tudományát. Búcsúzom tıled, kishúgom. Élj boldogul, s gondolj néha rám, hogy
hol, merre járhatok utamon. A mostohától meg ne félj, mert hogyha visszajövök, s
meghallom, hogy bántott, jaj az életének!
– Ne hagyj el!
– Ne félj, azért nem hagylak el. Visszajövök hamar. Csak aludj nyugodtan,
szemmel tartom én a mostohát!
– Nekem is van titkom! Hétpecsétes titok! – súgta Délibáb.
– Csak nem akarsz te is világgá menni?
– Elárulom a titkom, de ígérd meg, hogy nem szólsz róla senkinek.
– Bízhatsz bennem. Mondd csak bátran, ami a szívedet nyomja.
– Egy idegen vitézzel ismerkedtem meg a patakon. Nem is tudom, honnan jöhetett,
egyszerre csak elıttem állt. Olyan szép ruhája volt, olyan gyönyörőek voltak
fegyverei, hogy csak valami nagy vitéz lehetett.
– S nem kérdezted meg, hogy kicsoda?
– Mire kérdezhettem volna, máris búcsút intett, pedig szerettem volna még hallani
a szavát. Olyan volt, mint a lágy muzsika. Holnap ilyentájt megint kimegyek
a patakra, hátha eljön…
– Tudod mit, ha eljön, kérdezd meg tıle, hogy vitéz-e igazán. S ha az, kérd
meg szépen, hogy álljon szóba velem. Hátha tudja, hogy miben áll Kalamóna hatalma?!
– Jó, megpróbálom! – súgta Délibáb, s azzal a két jó testvér elbúcsúzott egymástól.
Másnap, ahogy az utolsó rocskát is tisztára súrolta, felpillantott, s elıtte állt a
fehér posztóruhás legény. Mint a piros rózsa, ha felsüt a nap, olyan volt az arca,
amikor Délibábra pillantott. Köszönt, s így szólt:
– Nem adnál-e egy csupor tejet? Nagy utat tettem meg, igen megéheztem.
Délibáb térült-fordult, s hamarosan egy csupor tejjel tért vissza. Odanyújtotta
az ismeretlen legénynek. Remegett a keze, amikor átadta, a szíve hevesen dobogott.
Szerette volna, ha szól hozzá a legény, s várta, hogy kérdezzen. Hiába ígérte
meg fiútestvérének, csak nem merte megszólítani… Az idegen legény pedig megitta
a tejet, szépen megköszönte, majd váratlanul így szólt:
– Szép húgom, az úton elvesztettem zsebbéli kendımet. Nagy út áll még elıttem.
Sokára érek haza. Ebben a nagy melegben megizzadok, s kellene a keszkenı.
Délibáb elıhúzta hímzett kendıjét, s átnyújtotta. Az ismeretlen legény érezte,
hogy nedves. Gyorsan megkérdezte:
– Patakba ejtetted, ugye, azért ilyen harmatos?
Délibáb nem merte elárulni, hogy ma is sírt három sort, azért vizes a keszkenıje.
Hát gyorsan ráfelelte:
– Ahogy a rocskát súroltam, a patakba hullott.
Az ismeretlen legény biccentett. S mire Délibáb valamit is kérdezhetett volna,
gyors léptekkel eltávozott.
Délibáb csak állt a vízparton, szomorúan lehajtotta fejét, nézte a parti nefelejcseket.
Sehogy sem tudott elindulni. Nagy sokára aztán csak rászánta magát, s
hazament.
Mostohája már a sátor elıtt várta. Csörölt-pörölt, úgy járt a kereplıje, mint a
motolla. Faggatta, hol, merre járt oly sokáig, végre is mérgeset fújva rákiáltott:
– Ha meg nem mondod, menten agyonütlek!
Szegény Délibáb egyik lábáról a másikra állt. Semmi okos nem jutott eszébe,
hirtelen kinyögte hát azt, amit tegnap is mondott, hogy a keszkenı a vízbe esett, s
mire kihalászta, beesteledett.
Erre cikázott egy haragosat a mostoha szeme:
– No, akkor mutasd a kendıdet, hadd lássam, vizes-e?
Délibáb a kebelébe kapott, de ott csak a zsebkendı hőlt helyét találta. Szörnyen
megijedt, hogy most kitölti rajta mérgét a nagyindulatú asszony. Ismét füllentéshez
folyamodott hát:
– El is felejtem, kiesett a kebelembıl. Kerestem is, de a sötétben már nem tudtam
megtalálni.
A mostoha megragadta Délibábot.
Ekkor azonban meglibbent a sátorajtó, és Szépmezı Szárnya toppant be. Alig
várta már, hogy húgával beszélhessen. Haragosan pillantott a mostohára.
– Hagyja azt a lányt, egy ujjal se merjen hozzányúlni, mert nem állok jót magamért!
Bizony elveszett a kendıje. Tılem is kérdezte, hogy nem láttam-e valamerre.
A mostoha eleresztette a lányt, mintha hinné, amit Szépmezı Szárnya mond, s
így szólt:
– Jól van, édes lányom, holnap majd megkeresed s megmutatod!
Lelkében pedig így háborgott: most már biztosan tudom, hogy görbe úton jár
ez a lány! Holnap megyek s meglesem! Jaj az életének, ha hazugságon kapom!
Délib

 

Ki vagyok én?

 

 Munkáim:

Társoldalak:

 

 

 

 Véren vett ország...

 

 

 

*-*

 

Ki vagyok én?

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Hányan is voltatok?
Indulás: 2007-05-20
 
 

HARRY STYLES | ONE DIRECTION | HARRY STYLES | ONE DIRECTION | HARRY STYLES | ONE DIRECTION | HARRY STYLES |    *****    Ma 12:00-kor TÖK jó JÁTÉK a G-Portál Histórián! Gyertek és nyerjetek kreditet :)))    *****    VANESSA HUDGENS! VANESSA HUDGENS! VANESSA HUDGENS! VANESSA HUDGENS! VANESSA HUDGENS! VANESSA HUDGENS! VANESSA HUDGENS!    *****    Gyorsan kell kredit? Játssz velünk! Most MINIJÁTÉK, okt. 31. 12:00 és nov. 02. 10:00 között pedig a TÖK jó JÁTÉK!    *****    Ismerd meg Önmagad. Életmód, recept klub, utazás, diéta és fogyókúra ötletek.Várunk!    *****    Szeretnél egy fansub csapat tagja lenni? Ha tudsz mangát szerkeszteni, vagy jó vagy angolból, jelentkezz!    *****    nerd világom. | <3 | nerd világom. | <3 | nerd világom. | <3 | nerd világom. | <3 | nerd világom. | <3 | nerd világom...    *****    Így lehet 36 millió forintod. Nézd meg ebben a videóban!    *****    *OKTÓBERI NYEREMÉNYJÁTÉK* "IDE MINDIG ÉRDEMES BENÉZNI!" Picur Mini ABC Nyitva:mindennap 5-21h-ig Bp. IV. Nádor u. 87    *****    Egymillióan az internetadó ellen - Nemzeti összefogás az internetadó bevezetése ellen. Like-old facebook oldalunkat. - Egymillióan az internetadó ellen - Nemzeti összefogás az i    *****    Regisztrálj a szamlazz.hu-n és használj egy kiváló, naprakész számlázó szoftvert akár teljesen ingyen!    *****    ILYEN OLDALT MÉG NEM LÁTTÁL!!! NEM MERED MEGNÉZNI!!! :O ILYEN OLDALT MÉG NEM LÁTTÁL!!! NEM MERED MEGNÉZNI!!! :O HIHETETL    *****    http://littleblackfashion.blog.hu. Minden ami divat!    *****    ARROW OLICITY EGY RAJONGÓI OLDAL FELICITY&OLIVER KAPCSOLATÁRÓL ARROW OLICITY    *****    Térburkolat készítés - Kertépítés - Víz-, gáz- és központifûtés szerelés    *****    Tetõfedés - Kõmûves munkák - Festés - Burkolás - Villanyszerelés - Speciális tisztítás    *****    Dokumentummentés - Helyreállítás - Építés - Bontás - Felújítás - Házépítés - Lakásfelújítás - Generál kivitele    *****    Penészmentesítés - Épületszárítás - Palabontás - Szagtalanítás - Ózonkezelés - Fertõtlenítés - Könyvek tisztítása    *****    Mûszaki eszközök tisztítása - Gépek tisztítása - Koromeltávolítás - Kármentesítés - Tûzkár utáni takarítás - Ért&eac    *****    Tûzkármentesítés - Vízkármentesítés - Azbesztmentesítés - Ipari tisztítás - Bútorok tisztítása - Mûszaki eszközök tisztít&a