Ültünk a romokon


Ültünk a romokon és azt mondottuk: vége.

Az ember elveszett.

Gépek nyelték el s formáltak belőle

juhnyájat és sáskasereget,

uniformizált robot-hadat,

mely mindent felfalt, mindent megevett:

hitet, jóságot, békét és reményt…

Ültünk nehányan együtt, kik megmaradtunk,

romok között és lestük a napot,

hogy fölkél-e még számunkra valaha.

De kelet felől csupán a fellegek

moraja jött s dért vacogott az éj

s patkányok rágták ki holtak szájából

a legutolsó falat kenyeret.

Amerre néztünk: véres volt a tenger

s gennyes sebektől fertőzött a föld.

Csupa gyűlölet volt az ember

s csak az volt ember, aki ölt.

Gonoszságot szolgált a tudomány,

hozsánna hirdette az embertelenséget

és minden ami szép volt

ledőlt, leégett.

Ültünk a romokon és azt mondottuk: vége.

Az ember elveszett.

És aztán már csak a halálra vártunk.

Forgott a föld. Szelek jöttek és mentek.

Denevérek szárnya suhogott

s hírük sem volt az embereknek.

És akkor:

egyszerre csak a vaksötéten át

kinyúlt felénk egy gyönge női kéz.

Meglengetett egy szál fehér virágot:

ennyi volt az egész.

De mintha bűbájos varázslat történt volna.

Emlékek támadta föl bennünk valahol.

Zenéltek lágyan réghallott szavak.

S felnyitotta szemét egy megcsúfolt véres angyal

valahol a romok alatt.

És felujjongtunk, mint kiket a mélyben

elér egy titkos, drága üzenet:

Emberek vagyunk még, emberek!

Nem zúzott gépei egy bomlott-agyú kornak!

Nem tépett lomb, kit vak szelek sodornak!

Emberek vagyunk még, Isten népe!

s hiába fojtanak koromba, vérbe,

hiába dőlt le minden talmi érték:

a mi jussunkat más egekben mérték

s van még valahol Isten, jóság, béke,

igazság, erkölcs, szeretet…

ember…!

Ó asszonyi kéz, ki véghetetlen tenger

véres hullámai fölött nyúltál felénk

testvért kereső szent egyszerűséggel,

kit első galambként viharokon át

mint szent iránytű a szíved vezérelt:

minden országok bölcs vezérei

tanulhatnának tőled szebb politikát.

Kik hasztalan keresik három éve

a forrást, melyből fölfakad a béke,

vén könyvekben kutatják, lombikokban,

elméletek varázsszerei közt,

boszorkánykonyhák, alkimista titkok

bűvös tüzében, vérben,

írott törvényben,

fegyverben és fegyvertelenségben,

csak ott nem, ahol titkos fészkén ül,

mint madár, ki már röpülni vágyik:

az emberek szívében.

Áldott légy, te habfehér galamb,

ki mint a gyermek éjek poklain

szálltál felénk rémségről mit sem tudva

s kezed kinyújtva

rebegted el a régfeledett jelszót: szeretet…!

Mikor már azt hittük, hogy minden elveszett

s Isten képét betemette egy összedőlt világ,

úgy nyíltál ki romok között,

mint egy fehér virág.

S előled a fagyos vak éjszaka

fekete felhők hátán tovanyargalt

s romok fölött, magosan egy csillag

meghirdette a hajnalt.


(1947.) (Wass Albert)