Wass Albert: Új székely sirató

Istenem, Istenem, de elhagytál engem
hontalan bujdosni messzi idegenben.
Apámot, anyámot, szép kicsi húgomat
odahagyád veszni az nagy erdők alatt,
az nagy erdők alatt. Hol halálra hagytad,
szép kücsüny falumat.
Verje meg az Isten azt, ki ottan mulat!
Verje meg az Isten, átokkal lesújtsa
azt, ki tette lábát erdei útra,
arra, ki hegyen át Székelyföldre vezet!
Sorvaszd el, Úristen, átokkal a kezet,
azt, ki hozzáére apámhoz, anyámhoz,
szép leány-húgomhoz, én székely
fajtámhoz!

Szép leány-húgomat rablók leszakaszták,
apámot, anyámot rabláncon most
hajtják
idegen utakon, nagy hegyi utakon,
hogy én székely falum pusztába
maradjon.
Istenem, Istenem, sírva vezekelném,
ruhámat megtépném, magam
megaláznám:
csak add, hogy pusztuljon földünkről az
ármány!
Nagy hegyi rablóknak, gonosz kínozóknak
hogy jöjjön halála,
szegény székelyeknek szabadulására.

Istenem, Istenem, ne nézd gyönge
voltom,
gyönge asszony-voltom:
én árva népemet, szánd meg, Uramisten,
földönfutó-sorsom.
Tudom én: mi bűnünk. Árva fajtám vétke.
Pogány nagy gazoknak sima
nyelvjárása,
sima nyelve után fekete korbácsa,
szegény székelyeknek ez lőn pusztulása.

De ki minket egyszer mégis hazavezet,
áldd meg, Isten, azt a csodatévő kezet!
Add, hogy olyan legyen, mint a hegyi
orkán:
fojtsa a szót gonosz nagy gazoknak
torkán,
söpörje az földet eleitől végig,
lángoljon bosszúja föl az magos égig,
apánkért, anyánkért, kicsi húgocskámért
megfizessen néki tűzzel, vassal, vérrel!

Add, hogy ott lehessek én is nagy Vezérrel!
Tíz körmömmel vájnám előtte az ösvényt,
gyönge kis baltámmal fákat kidöntenék!
Gyönge asszonylábam követ sebezhetnék,
gyönge asszonyvállam sziklát mozdítana,
csak haza mehetnék!

Minden imádságom egy csokorba szedem,
Imé, Uramisten, lábad elé teszem.
Nem kell nékem semmi, bujdossak
örökké,
ne legyen énnekem házam soha többé,
házam, kincsem, marhám, szerető
családom:
csak otthoni földön legyen a halálom!
Csak otthoni hegyek csúcsa fölött lássam
felkelni a napot aranyos palástban,
otthoni szél fújja, otthoni fák hallják
magyari vitézek harci riadóját!

Szívesen halok meg országút árkában,
országút árkában, méges nagy vígságban:
otthoni erdőknek puha árnyékában.
Csak hunyó szememmel lássam még a
ménet,
melynek büszke hátán büszke Vezér
léptet,
magyarok vezére, székelyek gyulája,
kit adott az Isten
bujdosó népének vigasztalására.
S nagy gonosz gazoknak végtelen
pusztulására.