Wass Albert: A havason


Hol őszi estén szarvasbőgés hallik,

A szellő-sóhaj rengetegbe téved,

A sziklacsúcs, egy kővé dermedt Küklopsz,

Halott szemével messzeségbe réved.

A hajnalfény a sziklákról lelopja

A titkos fátylat s a köd-lidérceket,

A hópalástos óriások ölében

Némán csillannak kék tengerszemek.

Csupasz ágait ég felé kitárja

A tölgyerdők egy roskadt bajnoka

Óriás karján hajdan sasfészket tartott,

Most csak magányos, bús holló tanya.

A szirttetőről örvényt habzó mélybe

Harsogva omlik egy szilaj patak,

Szívet döbbentő, szédítő morajjal

A rengetegen zúgva átszalad.

Hol égbe nyúló hósipkás tetőkön

Fenyvek kínlódnak, züllött, vad sereg,

A völgyben élő óriás ősfenyőkre

A messzeségből búsan ködlenek.

Havas tetőkre ha rászáll az est,

A sziklaoldal bíborfényben ég,

S a kővé dermedt küklopszok között

Kék köd-palástot ölt a messzeség...


(Ifjú Erdély, 1925. április)