Hazaszeretet, szülőföldszeretet, mezőségi

gondolatok, Erdély csodái

Ez a kettő egy kell, hogy legyen. Az otthon meg a haza.

( Tavaszi szél )

 Egyszerre szolgálni Istent, hazát, becsületet, hűséget, s csak így egyszerűen, munkával…

( Tavaszi szél )

 Csak tudásuktól elvakult uraságok hiszik azt, hogy a föld egyszerű népeit különböző vágyak és célok szakítják sokfelé. Pedig a célok és vágyak mindenhol ugyanegyek. Élni akarja mindenki a maga életét, úgy, ahogy annak rendje és módja van, és semmi többet ennél nem akar. Egyszerű emberek tudják, hogy a tetőt is négy fal tartja, s bármilyen színűre is legyenek festve külön-külön: közös tető alatt egy test mind a négy. Mert ha nem, leszakad a tető… S erdélyi népek tudják, megtanulták, hogy közös a sors, közös a nyomorúság.

( Csaba )

 Múlt az idő a csönd fekete palástja alatt. Míg a csillagos ég alja sápadozni kezdett, túl a Galagonyán, a Nagy-Disznós bükkösének borzolt gerincén megjelent lassú méltósággal a telehold. Ezüstös fénye szétömlött a hegyeken.

( Hagyaték )

Szép tiszta őszi időben, mikor a láthatár kitágul az elmúlás előtt, dombjainkról látszanak a havasok. Tisztán és félelmetes messzeségben állnak s dombjaink hullámai hódolva nyaldossák lábaikat.

( A titokzatos őzbak )

 A havasnak ezer arca van. Néha borzalmas és félelmetes, néha jó és szelíd, néha szomorú s néha szerelmesen ingerkedő.

( A titokzatos őzbak )

A Mezőségen már május van akkor. Esténként jázminillat alatt lihegnek. Halasdon a bokrok, az erdő zöld, csoda zöld, mint hűvös  hajnalokon a tavak s csattog a fülemileszótól. S a rét vadvirágos, csupa szín. Esténként hangversenyeznek ungok és békák s rajokban a szúnyog, s a hegyek lilák a lemenő naptól, a dombok pedig simák és zöldek és puha hajlásúak, és annyi melankólia van bennük és szépség.

( Farkasverem )

A mezőségi ember nehezen mozdul. Hol göröngyösek, hol sárosak az utak s az élet is, amin a gonddal karöltve járnak ott, hol göröngyös, hol pedig sáros.

( Csaba )

Hiába élnek hatvan kilóméternyire Kolozsvártól. Ha egyszer a Mezőségen élnek, messzebb vannak onnan, mintha akár Afrikában rejtőzködtek volna el az emberek.

( Farkasverem )

Város: ez jelenti mindazt, ami nem Mezőség. Ami nem domb, és szántás, és rét, és kerti virágágyás és vetemény, és konyha, és égett trágyaszag, meg békazene.

( Farkasverem )

…valami láthatatlan erő húzni kezdte, vékony erős szálak vonták a lépéseit: hiányzott a tücsökzene, a béka, a tószag, a lomposság, a Mezőség. Most már tudja, hogy ez betegség. De nem menekül előle, hiszen gyógyíthatatlan úgyis. Lappangó bacilus ez mindenkiben, akinek ez a szomorú, álmos világ a hazája, hiába menekül előle, ez a kis féreg rágja a lelkét, s egy öntudatlan láz csak visszahajtja ide, ebbe a bódultan zsongító unalomba.

( Farkasverem )

Mezőgöcsön még nyílottak a mályvák, a méhek döngtek, Nagyapó szemlélte a paszulyt és Nagyanyó rakta a kártyát. De a kert útjait már nem seperte senki, az udvar kövei közt kinőttek a gyomok…

( Csaba )

A Mezőséget más törvények szerint kormányozza az Isten, mint egyéb világokat. A Mezőségen nem okosság akarni. Olyasmit főleg, ami nem lehetséges. Hogy pedig mi lehetséges ott, s mi nem , azt nem emberek döntik el. Hanem a dombok s a rájuk boruló változatlan boltozat, a tücskök meg az ungok és békák s a vizek, amelyek surranva vándorolnak tóról tóra, régről, talán a mindenség kezdetétől ugyanígy.

( Farkasverem )

Kereken dombok hevertek, a Mezőség ázott, rosszkedvű dombjai, mint valami vert jobbágysereg, melyet ostorral sanyargatott az idő s azután átlépett fölöttünk. Végeláthatatlan kopár legelők húzódtak a dombok hátán végig, dísztelenek és szürkék, s a szél, mely felőlük csapott, nyers esőszagon kívül semmit sem hordozott magán.

( Mire a fák megnőnek )

Ennek a mi földünknek olyan az illata, mint maga az élet. Aki beleereszti az eke vasát, az életet szánt magának. S aki kaszája mögött izzad, s tüdőre szívja a mező szagát…az életet szív magába…

( Kard és kasza )

Úgy vizsgálja meg hát önmagát mindenki, aki magyar, hogy ha nem álljuk meg a próbát, nem csak magunk lelkét veszítjük el ezzel, de odavész Attila s Árpád öröksége is, s népek országútjává válik újra Kárpátok koszorúzta csodakert.

( Józan magyar szemmel )

…a lovak cuppogva léptek előre a sárban s a szekér nyöszörögve, kínlódva, kátyúból kátyúba vergődve megindult újra lefele, be a néma, halott, szürke Mezőségbe.

( Mire a fák megnőnek )

…az Úristen különös akaratából az erdélyi Mezőségen születtem magyarnak, s ott nőttem emberré is, ifjúkorom óta úgy éreztem, hogy emberi és magyar kötelességem a Mezőség megírása. Mint tájat leírtam többször. Furcsa, hajlott hátú dombjait, görbe völgyeit, zubogó nádasait, apró, kékszínű tavacskáit, kopár, vízmosásos meredélyeit, melyeket esténként rózsaszínre festett a lenyugvó nap. Embereiről is írtam többször. Azokról a különös, magukba néző hallgatag emberekről, akik ott éltek meghúzódva a hajlott hátú dombok gödreiben, s kiknek magasba vágyó álmait újra meg újra gúzsba kötözte a kátyús dűlőutak agyagos sara.

( Kard és kasza )

Minket, mezőségieket sajnálni szoktak. Azt mondják, egyhangú a vidékünk, […] lassú […] Van a mi szürke országunknak egy kincse. A tavaink. Naphosszat csak az eget tükrözik, s a föléje hajló dombok színeit. Éjszakánként a messzi csillagokat,  s a piros pásztortüzeket, amikor kigyúlnak.

( A titokzatos őzbak )

A Mezőségen az évek is úgy járnak, mint azok a lassú szürke szekerek, melyeket két sovány tehén vonszol maga után az agyagos dűlőutak kátyúi között, egyhangú, jámbor nyikorgással.

( Csaba )

Arra a küszöbre sok-sok éven keresztül egy szelíd és egyszerű, magyar úr csizmája taposott, és sok-sok éven keresztül egy kemény és szigorú nemzetes asszony járt rajta át, de erről a gyermek nem tudott. Ő csak rajzolta a betűket nagy fehér krétával úgy, ahogy tanulta. És gyönyörködött bennük, amikor sikerült összehozni a nevét, otromba fehér betűkkel a régi küszöbön…

( A kastély árnyékában )

Megdolgozta már minden idő ezt a székely földet éppen eléggé…

( Tizenhárom almafa )

Az ország, amelyikben éltem, a hazám is volt…és a haza a szabadságot jelentette.

(Adjátok vissza a hegyeimet )

Azok a hegyek az enyimek. Nem a telekkönyv szerint voltak az enyimek, az igaz. De enyimek voltak Isten rendeltetése szerint, azáltal, hogy ott születtem s ott lettem emberré.

( Adjátok vissza a hegyeimet )

Talán ismeri azt az érzést, mikor az ember mellében, belül, úgy megfeszül valami, hogy könnyet sajtol a szemekbe, és az ember kiegyenesedik és áll feszesen, és a torka összeszorul, pedig szólalni szeretne, kiáltani egy nagyot, lelkeset…nem tudom, ismeri-e azt az érzést. Ezt éreztem én akkor, ott a falu piacán, maikor a pap beszédét mondta a díszkapu alatt, majd egy alezredes felelt neki, a szavakat nem lehetett érteni, de hallani lehetett a beszéd magyar muzsikáját és az ember ott bent a mellében érezte, hogy milyen rettenetes nagy dolog az, ami történik. Hogy egyenruhás emberek vannak a faluban, akik magyarul beszélnek hozzánk, akik ugyanazt a három színt viselik sapkájuk gombján, amelyeket elvettek tőlünk huszonkét évvel ezelőtt. Aztán véget ért az ünnepség. Még elénekeltük a himnuszt, a katonák tisztelegve álltak, barázdás arcú vén havasi férfiak arcán könnyek csorogtak végig…

( Ember az országút szélén )

Szeretem a hazámat és szeretem az emberiséget, és meg akarom védeni azt, aki védelemre szorul, és fel akarom szabadítani azt, aki rabságban él.

( Magukrahagyottak )

Valahányszor vakítva szikrázik a hó s a dombjaink megnyúlnak, végtelenbe tűnnek, összefolyik a horizont az éggel, nagy és üres lesz körülöttünk a világ s mi magunkban állunk és vállainkon történelem épül.

( Csaba )

Nekem semmim sem volt, csak a hegyeim s egy asszony, akit szerettem. S ez kettő együtt többet ért, mint a világ valamennyi palotája, vagyona és hivatala.

( Jönnek! )

Sem Magyarország, sem Budapest nem hazája annak, akit ehhez a földhöz, ehhez a néphez hozzáköt az Isten. Ehhez a furcsa-szomorú, kedves földhöz s ehhez a furcsa, szomorú-kedves néphez, ehhez a makacs, ehhez a hanyag, ehhez az elvadult erdélyi néphez.

( Csaba )

…mi magyarok nem tanultunk meg büszkék lenni a magyarságunkra!

( Józan magyar szemmel )

Az erdélyi ember másféle ember, akár magyar, akár román, akár zsidó, akármicsoda. Nincs benne elfogultság másokkal szemben, csak türelem. Türelem és emberszeretet.

( Ember az országút szélén )

Idegenben szívósabb a fa, keményebb a föld, durvább a derékalj. Ízetlen a szó, kedvetlen a száj, keserű a bor s a kenyér.

( Százéves dal az idegen bujdosóról )

A hazaszeretet ott kezdődik, amikor egymást szeretik azok, akik egy hazában élnek. De ezt olyan nehezen értik meg az emberek.

( Egy ember az országút szélén )

Sokat szenvedett föld ez az ország, áhítattal tegye lábát reá, aki messziről jön.

( Adjátok vissza a hegyeimet )

Ó, az erdő, a drága erdő, a Csongorád! Még messziről is milyen szép, milyen titokzatos! Hát még ha benne jár az ember! A vén mohos szálfák s a csend, ahogy alattuk elterül…harangvirágos pojánák, hol este, mikor az árnyék megnyúlik, halk léptű őzek járnak…

( Csaba )

S ahogy dolgozik, eszébe jut, hogy ebből a kőből, amit ő zúz széjjel verejtéke árán, iskola lesz, s ez az érzés szép és bizsergető, megtölti a lelkét…Dolgozom a népemért. Dolgozom a közért. Dolgozom a jövőért!

( Csaba )

Az emberek már szállingóznak szerte. Csak várják még, hogy mi lesz, de most már ők is mennek. Nincs szó, semmi. Ismerik a törvényt s ismerik a hatalmat is. Magyarok, erdélyiek. Tanultak az életben sok mindent. Hallgatni is tanultak.

( Csaba )

Mert Erdély legnagyobb baja az, hogy gazdag, mindenkinek kellene tehát, kellenek a bányák, a természeti kincsek, szépségek, még az erdő is kell.

( Magyar örökségünk )

Mikor annak idején az első világháború után a mi szép Erdélyünket Romániának ajándékozták a nagyhatalmak, az egyszeri székely még a kalapját is levette, s úgy vakarta meg a fejét.

-Há’, sze’ tudtam, tudtam, hogy jól verekedtünk-mondta-,de azt mégsem hittem volna, hogy a végén egész Romániát hozzánk csatolják!

( Magyar pólus )

Mert […] nem tisztességes dolog szabadságról beszélni, és a mások szabadságát odaajándékozni az ördögnek…És mit vétett az én népem, ott a hegyek között? […] Adjátok vissza a hegyeimet!

( Adjátok vissza a hegyeimet )

Tavaszi szél leszek, mely zúg a völgyeken végig! Fákat dönt és vizeket áraszt! S egy napon kibontja az alvó rügyeket, ha kell erővel is!

( Tavaszi szél )

Tanulj ember, tanulj magyar,

Az élet ma oskola!

Ki szeretetből levizsgázik,

Annak lesz csak jó sora!

A hitványat, mint a pelyvát

Jóféle szél tova fújja,

Míg az igazat megőrzi

Az Úristen akarata…

( Vigasztaló levél, magyarok földjére )

Az emberek tele voltak bajjal, s a vállukat gond görbítette. A románokrók beszéltek, akik egyre növelik az adót, egyre szűkítik a szabadságot, s keserítik a magyart, ahol csak érik.

( Vérben és viharban )