Húsvéti levél a kishúgomnak Hamburg városába

Ezerkilencszáztizennégy. Húsvét. Emlékszel még? Egy vén erdélyi park tisztásait millió virággal hintette be a tavasz, a mi tavaszunk. Piros-fehér-zöld zászló lengett a házon. . . Istenem, emlékeznek-e még a fák erre a három színre?A park aláhajló bokrai, zöld levelek puha rejtekébe sok-sok színes tojást dugdostak el jóságos kezek, pirosat, lilákat, kékeket. . . aztán kihoztak minket a szobából, elvittek a legszélso fáig, ott elengedtek és azt mondták: „ma a kertbe tojásokat dugtak el a nyuszik. . . menjetek, keressétek meg őket!

Elindultunk. Ketten. Kézen fogva. Te meg én, két csepp, kicsi ember.
Sok-sok piros tojást megtaláltunk, de mi csak mentünk tovább szüntelenül, egymást megértve, babonás gyerekhittel kerestük a nyuszit, nekünk a húsvéti csoda-nyuszi kellett, kétségbeesett nagy gyermekvággyal kellett. . .
Mentünk, mentünk előre, és kerestük és nem találtuk meg. . . a mai napig.



Köröskörül rigók daloltak, virágok illata szállt felettünk, és tarkaszárnyú lepkék csókolództak a tavaszi égen. Az a madárdal ma is itt cseng a fülemben még és tudom, hogy Te is hallod néha, és a virágok illatát is érzed, ha néha bús emlék-tornyokból leomlik rád ez a régi tavasz. Amig mi mentünk, virággal beszórt vágyak ösvényén, valahol ezalatt tűzrózsák nyíltak, és piros szivek fölött a diadalmas Halál ünnepelt.



Nekünk a ngy tűzbol csak a pernye jutott, amely mint sűrű fátyol hullt le a szivünkre, és emberré ütött négy évre rá. Azóta ciklon jár Erdélyország felett, ciklon, mely felragadott téged is, és vitte nyuszi kereső léptedet, messze nyugati dzsungelek felé. Ma itt vagyunk. Ugrásra váró, csöndes Akelái egy elrohanó dzsungel-ízű sorsnak. Sok húsvéton át jutottunk át idáig: két csepp, kicsi ember az óriás fák alatt, amikor útnak indult, bizony nem tudta, hogy egyszer ideér.



Nem mondtda senki, hogy azt a nyuszit nem lehet megtalálni, mi csak kerestük, kerestük sokáig a nyomát . . . azóta megtaláltunk néha színes tojásokat, néha ránk mosolygott az öröm, de a lelkünkön mindig ott borongott valami furcs árnyék . . . Most már tudom: a meg nem talált nyuszi árnyéka volt. Kishúgom, idegen város messze ködébe e kusza betűk postáján üzenem:
minden húsvétkor fogd meg a kisfiad kezét, úgy vezesd őt végig a kerten; piros tojást keresni.



Ne ereszd el soha a kezét, vezesd őt az élet húsvétjain át, egyik örömtol vidd a másikig, tanítsd meg, hogy drága itt a földön minden kis színes tojáscsoda, és nem szabad rohanni bús álom-nyuszik után, mert nincsenek. Ne tudja meg soha, hogy egyszer ezerkilenszázharmincegyet írtunk, és sokan-sokan az élet nagy gyermekei közül döbbenve álltunk sorsunk útvesztőin, s nem tudtuk megtalálni a csapást, amely az elrejtett örömökhöz vezet. Ne tudja meg soha, hogy voltak perceink, borzalmas percei az életünknek, amikor sápadtra vált szívvel álltunk tátongó szakadékok felett, és a túlsó parton a vágyaink temettek. . . temettek: egy-egy kis álom-nyuszit. Ha pedig valamikor ő is húsvéti levelet ír majd a kishúgának:
szebbet írjon, vígabbat írjon, húsvéti tojások tarka színeibe – ne a szíve vérébe – mártsa a tollat, és mialatt írja, ne hulljon könnycsepp a papirjára.