Tudnod kell kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalkáját, hogy szétossza köztük a világ kincseit.Az igazi
kincseket.Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon le vele az emberek közé, és mindenkinek a szívébe tegyen belőle egy darabkát. A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a
békességet.Láthatod: igazi nagy kincseket osztott szét az angyalkái között a Jóisten. Odamentek sorra minden emberhez.Az emberek azonban lezárták szíveiket nagy súlyos lakatokkal.Gyűlölet, írígység rosszindulat, kapzsiság őrizték a lakatokat, és Isten angyalkái hiába mentek egyiktől a másikig: a szívek nem nyíltak meg és ők nem tehették bele a Jóisten ajándékait........S ahogy ott a Jóisten szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik kicsi angyalka , akiről már bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta.

-Hallgass meg engem édes jó Istenem! Lám odaadtad
angyaltársaimnak a jóságot, meg a szeretetet meg a békességet, de
ők bizony nem érnek vele semmit, amíg az emberek szíve zárva marad.
Add nekem az erdőket és én majd megnyitom vekük az emberek szívét.
-próbáld meg lelkecském- mondta kedvesen a Jóisten-Legyen ahogy
kívánod: neked adom az erdőket!
....................................
Ott megpihentek és várták az embereket.
Jött az első.
De hiába daloltak a madarak,és hiába mesélte legszebb meséit a
forrás,hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák az ember nem
látott meg és nem hallott meg mindebből semmit.Fejszét fogott ,
levágott egy fát,és elment vele.Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra
sem.Rontó ember volt.
Az angyalok nagyon elszomorodtak, mikor látták, hogy hiába szép az
erdő, a rontó ember nem látott meg belőle semmit.megsiratták a
szerencsétlent, amikor elment zárt szívvel és hidegen.Ez volt az első
harmat a földön.Az estéli harmat.Angyalok könnye.
Aztán jött a második ember.Jött, de ő sem látott meg semmit az
erdőből.Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta,
és száraz rőzsét gyűjtött.Száraz ágakat keresett csupán a csodaszép
erdőben.Az ő szíve se nyilhatott meg.Jött és elment.Gyűjtő ember
volt.Az angyalok megsiratták őt is , még jobban mint az elsőt.És ez volt
az erdőn a második harmat.A hajnali harmat.
És akkor jött a harmadik ember. Jött , megállt a tisztás széliben és
meghallotta sírni az erdőt.Meglátta a virágokat, fákat.Meghallotta a
csermelyt.És halkan mondta:-Istenem milyen szép...
És abban a pillanatban lehulott szívéről egy rozsdás lakat.Akkor kelt a
nap.Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig a fák
tetejét.Szempillantás aladt felszáradt a harmat , szétfoszlottak a ködök
. ragyogott a kék ég , csillogtak a fűszálak, és egyszerre megszólalt
minden madár.
Milyen szép!- mondta mégegyszer az ember.
Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott
szívébe bele tették a kincseket. A jóságot a szeretetet és a
békességet.Magasan fönn az égben , fehér felhő tutajon a Jóisten ült
maga. Bárányfelhőket pöfékelt nagy kék pipájából és alámosolygott a
földre.Így volt ez lelkecském és azóta is így van.Háromféle ember él a
világon: a rontó-ember, a gyűjtő- ember és a látó-ember.Te látó-ember
leszel, ugye?
Amikor az erdőre kimégy , figyelve lépj és lábujjhegyen.Mihelyt a fák alá
belépsz és felrebben előtted az első rigó: tudnod kell , hogy az erdő
észrevett..................................