Ha csókos szellő szárnyán

hangod zenéje kél,

halott lelkemről árván

lehull a szemfedél.

Belőle csengve-zengve

ezer virág fakad,

s virággal szórja szerte

a Te tavaszodat.

De ha az esti csendben

elnyelnek lent a fák:

valahonnan kiserken

egy fekete virág.

Idéz az alkonyatba

egy könnyes, bús varázst,

s lelkemre szórja lopva

az őszi hervadást.