Villám

Nádfödeles szívkunyhóm tetejére

csóvát vetett az Isten.

S mivel a szívnek tűzoltója nincsen:

égett, égett menthetetlenül.

Recsegtek az Öröm-gerendák,

Ropogott a Béke-szarufája,

a pusztán maradt Gondolatfalak

csonkán riadtak az Egek Urára,

s üszökké torzult a Remény-küszöb.

Mentettem mindent, amit lehetett:

Véresen, kormosan, minden tűzön át.

De jaj: a csókod íze,

a legszentebb kincsem: a Neved:

odaveszett! Odaveszett!