Magányos magyar fa
(Ha arra tévedsz egyszer...)

Ha arra tévedsz egyszer,
ahol én születtem,
és kopár hegyteton
meglátsz egy görcsös, öreg tölgyfát,
magányosan és dacos-konokul állni,
szembenézve viharral, faggyal, záporesovel:
suttogj el egy csöndes magyar imádságot.

Én vagyok az.
Állok magányosan.
Az erdot kiirtották körülöttem
élelmes idegenek.
Magamban vagyok.
Fiaim elhagytak,
unokáim idegen nyelven mondanak imát,
ha mondanak még,s nem csak rikoltoznak
egy céda élet céltalan sodrában.

Hûséges hozzám holló és bagoly.
Éjszakánként denevér látogat.
S ha egy vak vihar
kidönt egy bús napon:
ne sirass meg! Nem érdemes.

Ha elmegyek, eltávozom,
s gondozni többé nem tudom:
Ki eteti meg bús kutyámat?
Ki simogatja hû macskámat?
Ki ügyel majd otthonomra?
Virágokra? Madarakra?

De tudom: ha majd fáradt kezem
Isten kezébe leteszem:
O elgondoz kutyát, macskát,
madarat és virágocskát.
Megtesz mindent, mit tenni kell,
s nem lesz mögöttem üres hely,
megtesz mindent, amit lehet
az örök isteni szeretet.

Mit ér a könny s mit ér az ember,
ha úgyis meg kell halni egyszer,
s elvész a szó és nem marad
csak egy tenyérnyi hely a föld alatt,
rothadó hús, szétfoszló csont:
Voltam. Éltem. Meghaltam. Pont.

Magányos magyar fa bús erdélyi dombon,
görcsös, kiszáradt, hajlott hátú cserfa,
utolsó magyar fa Erdély véres földjén,
ott áll még ma is, csatázik a viharral,
míg lassacskán lerágja az ido...
Magányos magyar fa bús erdélyi dombon:
megszakad érted a szívem...