Wass Albert: Hontalanság elégiája

                                                                        1.

Tégy még a tűzre kis szívem,

hadd legyen jó meleg,

játékos fények mellett

én majd mesélgetek.

Hol volt, hol nem volt: régi erdő…

boronaház, kék ég, patak…

fenyőillat, napfény, virág

s békés, mély csönd a fák alatt.

Nyugalmát nem zavarta ágyú,

sem a szirénák vad szava,

az égből bombazápor helyett

harmat szitált csak éjszaka…

Álmunkban ma is visszavárunk,

nyugtalan, bús kísértetek.

Hontalan sötét éjszakákon

bekószáljuk a hegyeket.

Nyögésünket meghallja olykor

favágó, pásztor, orvvadász,

szökött rab, vándor útonálló

ki valahol rejtve ott tanyáz.

Nem tudja miért: megborzong némán,

a sötét égre föltekint

s úgy mondja halkan, babonásan:

nyög a föld. Eső lesz megint.

2.

Tégy még a tűzre. Hadd lobogjon

a láng és az emlékezés.

Feledjünk le, hogy életünket

korom lepi már és penész.

Hisz roppant gazdagok vagyunk:

emlék-vagyonunk végtelen!

Ha kibontjuk a szárnyát a masének

túlszárnyalunk az életen.

Szűk kis menekült szobánk

kitágul lassan, nőni kezd…

nézd, már látszik is az erdő,

bólogatnak a fenyvesek!

Hallod-e már a patakot?

Így csak a Szalárd vize zúg!

Kék ablakával néz a ház

és mosolyog a gyalogút…

Kandallótűz, kakukkos óra,

csergepokróc és gyantaszalag,

messze fent bőgnek a bikák

s a csönd s az este alszanak…

Fogd a kezem. Elindulunk.

lábunk alatt a régi út…

(Eltűnik úgyis a sötétben

mire a fák közé bejut.)

3.

Tégy még a tűzre. Jó a láng:

régi, szép tüzeket idéz.

Távoli hegyekről kinyúlik

lelkem felé egy messzi kéz.

Szalárdi ház, erkélyes tornác,

kakukkos  óra, kandalló…

a patak ma is zúg, tudom,

hallgatja a vízirigó,

a fenyvesek susognak, érzem,

és kérdezgetik: hol vagyok?

Párát lehelnek alkonyatkor

a vadat rejtő katlanok,

valahol őrzi még titokban

lábam nyomát egy vadcsapás

s valahol a bükkös között

céltalan bicska-fafaragás…

Jaj, meddig őrzi? Szálló évek

pora vsjjon elföldi egyszer?

s hűs illatú edrő-homályban

elvész a nyom is, mint az ember?

Ebben a kénköves világban

emlék belőlünk nem marad?

(Így tűnik el a holdsugár is

az éjfekete fák alatt.)

4.

Széljárta erdő, régi dal,

szalárdi ház, fenyves, patak,

nincs hely, hova temesselek,

nincs könnyem, hogy sirassalak.

Vásott suhanc volt, jaj, az ember,

gonosz varázsszerekkel játszott

s boszorkányos szelek kavarnak

azóta embert és világot.

gyermekkorok: úgy érzem néha

tán nem is voltál. Csak a vágyam

olvasott rólad valahol

egy kopott, régi bibliában.

Vándor vagyok, hazátlan,

kit tép a fájás, űz a baj,

idegen országutakon

átokkal ver a zivatar.

Utánam emléket a múlt

elfutó felhővel izen…

(olyankor felnézek az égre

és úgy fáj, úgy fáj a szívem.)