Wass Albert: Tetőn

Vadrózsa-színű kupolák alatt

álltunk együtt a néma hegytetőn:

szellő osont csak, és patak szaladt.

És láttuk lent tarka-barka völgyet,

fényes szalag kigyózott rajta át.

Mondtad: Sajó. Mondtad: szivedben hordod

rapszodikus ütemű dallamát.

Túl hegyek álltak: ős-komor Titánok,

kék végtelenbe hullámzó hegyek,

arcukra már ezer barázdát vontak

az Erdély-szerte kóborgó szelek.

Távolból szalag érkezett: az út.

fehéren szelte át a róna-szélet…

és a szalagra rá volt írva: Élet.

És vándorok osontak rajta át,

és ide-láttuk: ennek nincs hona,

ez aggastyán, bár nem volt élete,

ehez meg élete volt mostoha…

És autók jöttek: Ember-akarások,

izzó szemekkel messzeségbe néztek,

és mozdonyok rohantak vak-sötéten

a kék-virágos, őszi messzeségnek.

S amig az őszön így rohantak át,

köd volt az Élet: furcsa, messze folt,

és a szemük, túl rajta, messze nézett,

és a szívünktől nagyon messze volt.

És gondoltam: jó volna lenni tölgyfa,

és bérc-omlasztó Végtelen Időkig,

így állni együtt, fenn a hegytetőn,

mígy álmainka végtelent betöltik;

s amíg alattunk zengve zeng az Élet,

és Életek indultak őszi útra:

neki a kékvirágos messzeségnek.

Szent László-hegy, 1926. X. 12.